Renegát

30. fejezet

A kötődés egy olyan fonál, ami akaratlanul jön létre két ember között. Ez a fonál megnyúlhat, s lehet bármennyire megtépázott, sosem fog teljesen elszakadni, még akkor sem, hogyha már csak az emlékek tartják össze, és a lelkek közötti láthatatlan erő.
Az emberek sorsa olykor megkérdőjelezhető, de nem teljesen érthetetlen... ám vannak olyan esetek, amikor mégis.

Kötődni valakihez, aki soha többé nem jön vissza, még csak egyetlen mosolyra sem. Kötődni, érintés nélkül...
Kötődni úgy, hogy emberi lényünk nem találkozik többé, csakis a lelkünk - csak épp nem ebben a világban, nem a csodaszép csillagos égboltot kémlelve, s még csak nem is a ragyogó napsugár alatt pihenve, hanem egy sokkal távolibb helyen.
Egy olyan helyen, ahol az angyalok dallama táncol lágy bőrünk felületén, miközben a meleget árasztó tűzgömb ereje megnyugvásra késztet minket.

Igaz szerelem csak egy van. Bárhogy is kezdődik, bárhogy is ér véget... igaz szerelem csakis egy létezik. Se több, se kevesebb. 

A kötődés egy olyan dolog, egy olyan érzés, amit minden erőmmel szerettem volna elvágni... de egyszerűen nem tudtam. Talán, nem is akartam. 
Emléke az egyetlen, ami életben tartotta magába roskadt lelkemet. A közöttünk kialakult köteléket a legnagyobb fájdalom sem volt képes elvágni, s talán ennek épp a gyötrelem volt az oka, mert oly erősen kapaszkodtam, hogy már-már magam is elhittem, hogy ez volt az egyetlen megoldás.

A sors iróniája kegyetlen, kínkeserves nevetést idéző, amit vonzz az értetlenség, millió kérdéssel karöltve, amiknek megválaszolására valójában sosem kerül sor. 

Ahogy a sötétség leple magával rántott, lelkének csodája úgy ölelt át - csak ültem, és még csak egyetlen sóhajt sem voltam képes kiereszteni magamból. Mintha vele együtt az én lelkem is távozott volna erről a világról, még ha ez szürreálisnak is hangzott. 

Egy apró szemhunyás, s máris azt képzeltem, hogy az arca rám mosolygott, a szemei ragyogtak, és úgy érintem meg a bőrét. A valótlan képzelgést a valóság szakította félbe - ahogy kinyitottam a szemeimet, a fájdalom és a gyász úgy rántott vissza az életbe, amit ekkor már képtelen voltam igazi életnek hívni. 

Elveszíteni valakit az egyik legfájdalmasabb dolog, ami bárkivel megtörténhet. Az igazit elveszíteni még annál is nagyobb fájdalom. Elveszíteni a jelent és a tervekkel teli jövőt. A hatalmas veszteség azzal jár, hogy újra kell tervezni mindent. Újra kezdeni mindent, amit csak lehet... 
Ha azt mondaná valaki, hogy ez egyszerű, regényeket tudnék beszélni arról, hogy ezt megcáfoljam. Nem volt az, és soha nem is lesz az. 

Bárhogy is kezdődik, bárhogy is ér véget... igaz szerelem csakis egy létezik.

Se több, se kevesebb.