Renegát

24. fejezet

1 ÓRÁVAL KÉSŐBB

Lassú léptekkel hagytam el a fürdőszobát, és erőtlenül toppantam be a nappaliba, ahol Gwendoline épp takarított. Szipogva törölgette az asztalt, orra alatt pedig káromkodva duruzsolt. 

– Hadd segítsek – szóltam halkan. 
– Nem – emelte fel a hangját – Te csak – sóhajtott, majd ledobta a földre a vörösségtől áztatott rongyot – Nézd meg Thomast, hogy ébren van e már – mutatott az emelet felé. 
– Gwen – néztem rá sajnálkozó tekintettel.
– Mi a fene ütött belétek? – rogyott a kanapéra – Majdnem meghalt a fiam. Egy fiamat már elveszítettem, nem akarom a másikat is. Ennél még az is jobb lenne, hogyha már a börtönben lenne. Mégis miért? – értetlenkedett – Megbeszéltetek valamit, és te nem úgy cselekedtél. Tragédiába is torkollhatott volna ez az egész. 

Szavaiból biztosra vehető volt, hogy tudott mindenről, amit Thomas kitervelt, s habár én vétettem el a legnagyobb hibát, mégis mindkettőnkre felelősség hárult, így Gwendoline haragjában mindketten részesültünk.

– Remélem tisztában vagy azzal, hogy ez milyen következményekkel fog járni – mondta ugyanazt, amit korábban Matthew. 
– Nem tudom, hogy mi ütött belém – foglaltam mellette helyet – Amikor az irodában tudatosult bennem, hogy valami nincs rendben, rögtön cselekedni akartam, amibe bele tartozott az is, hogy Thomas segítségére legyek. 
– Zsák a foltját – szipogott Gwen – Mindketten bolondok vagytok – rázta a fejét rosszallóan – Menj, nézd meg. Szólj Hazelnek, hogy nagyjából tíz perc múlva lejöhetnek a kislánnyal. 

Sóhajtva bólintottam egyet, majd felsétáltam az emeletre, és megközelítettem Thomas szobáját. Halkan nyitottam be az ajtón, de ő még csak a kisujját sem mozdította a nyikorgásra, amit az ajtó hallatott magából. 

Az ágya mellé húztam az egyik széket, és amint leültem, Thomas keze után nyúltam. Simogatni kezdtem, mire ő felsóhajtott, és résnyire kinyitotta a szemét. 

– Thomas – hajoltam közelebb, és még aktívabban kezdtem el simogatni a kezét – Hogy érzed magad? – kérdeztem, könnyeimet visszatartva.
– Mint akit agyonütöttek – mondta gyengén ahogy próbált feltámaszkodni az ágyon. 
– Pihenj – toltam óvatosan vissza – Édesanyád lekezelte a sérülést. 
– Ó, igen – nyögött halkan – Hogy tudtatok felhozni a szobába? 
– Nehezen – nevettem – De megoldottuk. Örülök, hogy nem lett ennél nagyobb baj – hajtottam le a fejemet – Elcsesztem, de nagyon – engedtem el ekkor a kezét és magamba burkolózva dőltem hátra a széken. 

Amennyire zavaros volt a fennálló helyzet, én annál inkább megzavartam az álló vizet, és mondhatni cunamit kreáltam, eszemet elveszítve. A megbánás és a magabiztosság harcolt az elmémben, amit nehezen viseltem - ha hagyom, hogy elvigyék Thomast, amiatt lett volna lelkiismeret furdalásom, hisz az én szavaim és tetteim helyezték volna a cella falai mögé, ám ha nem kavarom meg a kialakított tervet, akkor talán még most sem esett volna bántódása. 

Mégis úgy éreztem, hogy ki kellett állnom mellette, és megvédenem őt az igazságszolgáltatástól, és addig távol tartani, ameddig csak bírta volna az erőm és a kitartásom. 

– Tudod, amit tettem teljesen másképp zajlott le a fejemben – kezdtem bele a magyarázatomba – Amíg nem szereztem tudomást arról, hogy valójában tudnak mindenről, addig az volt a tervem, hogy ketten megküzdünk Harrissonnal, aztán hárman megyünk arra, amerre csak az utunk engedi. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége – sóhajtottam csalódottan – Sok mindent megtagadott tőlem az élet, többek között ezt a lehetőséget is. 
– Bárhogy történt, most már biztosan tudom, hogy te is úgy érzel irántam, ahogy én irántad – suttogta – Bár – köhögött sziszegve – Én sem így terveztem, és állíthatom, hogy megbolondultál, de valamelyest boldoggá tesz a tudat, hogy mellettem bolondultál meg.