Az ismert Ismeretlen (Wilbur ff) [Befejezett]

《~4~》

Bementem abba a szobába melyből nem régen, -de,régen - kicsapódtam. Becsuktam az ajtót ,majd bevetődtem volna az ágyba. De mellé estem így a földön kuporodtam össze és aludtam el.

Mikor felkeltem, már az ágyban feküdtem. Fejem sajgott és a szemem szúrt. Rég nem részegettem le ennyire. Nagyon durva volt az éjszaka számomra. Mikor realizáltam ,hogy amúgy nem is az én szobámban vagyok, és ha az ablakon kinézek nem is a Stanmer park gyönyörű vöröslő fáit látom.

Kiugrottam az ágyból és egyből ijedten néztem végig magamon. Nem az én ruhám volt rajtam. Ennyire messzire mentem volna? Egy barna pulcsi volt rajtam , és egy férfi rövid nadrág. A szekrényen lévő tükörben végigmértem magam. Hát igen. Rendesen másnapos arcom van. Hatalmas lila karikák, drogoshoz méltó vörös szemek. A térdemen egy hatalmas lila folt, ami enyhén fájt is.

Más kérdés hol vagyok? Egyáltalán még Brighton-ban vagyok vagy már máshol? Lopakodva mentem az ajtóhoz. Lágyan lenyomtam a kilincset majd befele húzva, nyitottam volna ki az ajtót, de kifelé nyílt ,mint kiderült.

Egy barna hajú srác ült a konyha szigetnél Ő az. William Gold. Egy bögre kávét iszogatott, az illatokból ítélve. A bögrén egy "Merry Chrismas" felirat volt. A laptopját bűvölte. Valamilyen hatodik érzékkel a jelenlétem megérezte , felemelte a fejét és lágyan elmosolyodott.

-Hogy vagy Dorothy?- kérdezte bögréjébe motyogva.

-Lehet mondani hogy szarul.-egyenesedtem fel eddigi lopakodó állásomból.

-Gyere itt egy fejfájáscsillapító.- rakott a szigetre egy levél tabletát és egy pohár vizet.

Isteni sugallatként ért engem a kirakott gyógyszer és pohár víz. Amíg nem néztem rá a folyadékra nem is éreztem ,hogy mennyire ki van száradva a szám és a torkom. Szinte már kapart. De úgy éreztem egy gombóc nő benne. Hogy miért is, talán azért mert az egyik , jóképű, ügyfelem ágyában keltem, az ő ruhái vannak rajtam és ő vele szemezek át a lakáson. Zavarban vagyok tőle és érzem hogy arcom pírbe ugrik.

Bólintok egy kisebbet válaszként. Lassan csoszogok át a nappalin amíg a konyha szigethez nem érek. Megfogtam a levél tablettát. Hatalmas zörgéssel esett le a földre, egészen Will lábáig  meg sem állt. Felnéztem a fiúra , akit a zörgés megzavart. Hülye balfasz vagyok.

-Bocsánat!- hajoltam a gyógyszerért.

Ő mint egy igazi úriember segíteni akart. Tehát William is utána nyúlt. Fejünk egy tompa koppanással összeütközött. Szeretjük Murphy törvény, ami elbaszódthat az el is fog baszódni . Ez a szitu is ehhez hasonló, én csak egy tabit akartam erre, megfejeltem a házigazdát. A fájdalomcsillapítót hanyagolva egyenesedtem fel és kaptam a fejemhez.

-Bocsánat.- szégyeltem magam, egy vadbarom vagyok.

-Semmi baj!- vette fel a tárgyat és kipattintott belőle egy darabot.

-Köszönöm.

Megfogtam a tablettát és egy kis vízzel leküldtem. Már csak a hatássára kell várni és rendben vagyok. Bocsánatkérő tekintettel pásztáztam át az arcát gondolatai és érzesei iránt. Hátha valamit is kitudok belőle olvasni.

-Ne néz így rám!- fordult vissza nevetve laptopjához. Egy ici-picit el is pirult.

-Bocsánat, és azért is bocsi hogy így a nyakadra szakadtam... -piszkálgattam az egyik lábammal a másikat.

-Ha még egyszer bocsánatot kérsz, lenyomom ezt a banánt a torkodom.-emelt fel a pultról egy banánt és gyilkos tekintettel nézett rám.

-Bocsá...- idegesen tekintettem rá, ő csak felröhögött. Én is csatlakoztam hozzá.