Az ismert Ismeretlen (Wilbur ff) [Befejezett]

<|14|>

Reszketve nézek ki az ablaküvegen. Szinte megtörten, Will nézett engem, éreztem de nem láttam arckifejezését. A saját házamra megtört fény esett. A függönyök behúzva, nyomasztóan sötét kinézetett adott neki.

-Meg kell tennem!- nyitottam ki a kocsi ajtaját.

Nem Wilburnek mondtam, nem is magamnak. Csak a gondolatok kiszáguldoztak az agyamból és a számat találták meg, ahol szabadon menekülhettek a nagy világba.

Lassan, remegve lépkedtem. Féltem. Mi lesz ha nem bocsát meg? Mi lesz ha haragszik? Mi lesz ha olyan lesz mint Martha, és elveszi a lakásom?

A tornác alatt állva, szemeztem kopottas fehér ajtómmal. Rajta egy arany ,szintén kopott, cédula az én nevemmel. A kopogtató helye, hiszen már régen letört , a múlt évi hatalmas szélvészben.

Fogamat kocogtatva emeltem karom, majd nyújtottam ki ,mutató ujjammal a "csengő" feliratú gomb felé. Becsuktam szemem, és az eddig benntartott, levegőt lassan , néha-néha megakadva ,de kifújtam. A karom megmozdult és megnyomta.

Kinyitva a szemem csodálkozva néztem ,hogy felkapcsolt a tornác lámpa. 'Rossz gomb'-sóhajtottam fel magamban. Már öntudatlanul is megakadályozom cselekedetem. Visszakapom tekintetem a kocsira. Will buzdítóan bólogat és mosolyog. Aranyos.

Nagy lélegzet, majd kifúj. Elismétlem még háromszor... majd még ötször... megrökönyödve pillogok a "csengőre". Utálom a beszari picsám, hogy állandóan nagy a pofám ,de ilyenkor akár egy kis elnyomható cigi csikk, senki se vagyok.

'Ne legyél már beszari, nagy volt a pofád ,akkor most szedd elő a pöcsöd!'- buzdítom magam majd hatarozottan benyomom a gombott. A hamis, de mégis dallamos csengőszó hallatszódik tompán. Hallom a lábtopogását bentről. Kattan a zár, nyílik az ajtó, majd megjelent elöttem. Borotválatlanul, kócos hajjal, gyűrött pólóval és nadrággal. Arcára a meglepődés ,a harag és a fájdolom elegye vetődött ki.

-Szia!- köszöntem halkan, lábujját nézve.

Hirtelen érintést éreztem a vállamon,egy hatalmas csapódást hallottam majd egy kisebb fuvallat, a dolgok oly gyorsan történtek ,hogy agyam feldolgozási idejét meghaladták. A ház sötét volt, a levegő állott. Koszos tálak ezerei a mosogatóban.

Grayson megölelt, sőt szorított. Én csak meglepetten áltam mint egy oszlop karja közt, se nem visszaöleltem, se nem taszítottam el magamtól. Éreztem rajta még a dühöt, de más volt. Úgy éreztem ,hogy már teljesem más van az eszébe, ami ezt az érzelmet kiváltotta. Enyhült a helyzetünk , egy nap telt csak el. Konkrétan inkább csak egy fél nap, hisz hajnalban vesztünk össze.

-Megijesztettél te butus!- motyogta.- Nem gondoltam volna,hogy elmész a házból, hajnalban!- tolt el magától majd belenézett, már-már könnyes, íriszemben.

-Bocsánat!- öleltem vissza és engedtem el csepfolyós baráraim.

-Nem mondom ,hogy minden rendben , mert nincs. Nem mondom ,hogy semmi baj, mert nem igaz.

-Tudom, belátom!- szipogtam hangosan.- Idióta voltam! Kérlek! Mindent bepótolunk, mindent, igérem!- néztem rá szomorúan.

-És még?- váltott át követelővé.

-Még valami? Mit akarsz még? Mit tegyek? Dobjam el esélyem nála?- tehetetlenül tártam szét a karom.

-Vagy rakd át barát zónába.- nézett rám , szinte hasított pillantásával az enyémben.

-Nem szégyeled a pofád?- háborodtam fel.- Még mindig nem érted? Szeretem őt, nem fogom eldobni Őt! Mindent rendbe akarok hozni, erre te követelőzől?- tágra nyílt szemmel szuggeráltam.