Az ismert Ismeretlen (Wilbur ff) [Befejezett]

<|12|>

-Ugye nem mondod, hogy újra elmész?- kérdezte Grayson feldúlva.

-Miért, most még is miért kezded megint?- fordultam hátra az ajtóban.

-Az egész héten alig látlak. Hazajössz a munkából fáradtan, majd utána elkészülsz és este tízig vissza se jössz!- hadonászott kezével idegesen.

-Gray...- igazat adok neki, tényleg ez történik.

-Nincs semmilyen aranyos nézés, vagy ilyesmi. Aggódok érted, eddig stabil volt az életed, és most jött egy hibbant és megint kezdesz szétcsúszni. Mellesleg, engem meg elhanyagolsz. Én mint legjobb barátod mikor jövök? Benne vagyok a hetirendedben? Vagy várj, az életrendedben? Vagy csak áthúztál és vele helyetesítesz?-szavai mélyen szántottak szívemben, de némi igazság is volt benne.

-Nem, ő nem hibbant! Végre beindult újra az életem ,te meg próbálsz vissza fogni újra a monoton stabilba. Tudod jól, egyszer újra össze fogok roppanni, vagy stabil állapotban vagy szétszortban. Mellesleg, nem igen mutatsz felém érdeklődést! Amikor hazajövök, még köszönni sem tudsz!-vágok vissza neki.

-Most nehogy te legyél felháborodva!

-De igen, én is megtehetem. Az én házamban laksz, és az én életembe akarsz beleszólni! Nem tehetek róla, hogy egy szerelmi csőd tömeg vagy és a lehető legrosszabb lúvnyát választottad ki! Most meg, irigykedsz, lehet végre megtalálom az igazit te meg csak forrsz legbelül, mert nem tudsz örülni nekem!

-Kösz Dorothy, igazán jól esett életem hibájából magadnak előnyt kovácsolni.- fordult el és ment szobája felé.

-Grayson, én nem úgy értettem!- léptem utána.

-Hagyj, menj inkább. Jobb lesz ha most egy picit távol leszel. Most kezdödik életed története, nem de?- mutatott " fanfar"-t a kezével, majd becsukta ajtóját.

-Oh bazdmeg!-suttogtam magam elé.

Lassan elhagytam a házat, a házat amiben most több szomorúság, és szenvedés van ,mint valaha. Rendesen összevesztem Graysonnal, nem akartam , nem ezt akartam belőle kihozni. Amióta, azaz két hete, Willel szinte minden nap találkozok ,feszültebb köztünk a levegő. Igaza van ,tényleg elhanyagolom. De talán most lendülbe az életem, de nem akarom ,hogy nélküle. Pedig egyre többször veszünk össze. Ő véd, én meg ellenállok. Akár egy szülő és egy gyerek. A sok alkalomból is, ez volt az eddigi legdurvább. Rövidnek, és nem túl erősnek tűnhet, de talán ez volt a legrosszabb. Sose szokta feladni a vitákat, bármit mondok neki, de most megtörtént. Nem harcolt.

Ezernyi ,krokodil könny csordult végig arcomon. A lágy ,hűs szellő csípte arcom azon részét ahol a könnyek nedves csíkot hagytak maguk után. Bármennyire március van, a közel 0 fokos hőmérséklet, és akkor a szellő még rá tesz a fájdalomra. Ami igazából csak az érzete, nem is fáj igazán.

A találkozáshoz most nincs kedvem. Teljesen elvette a vita, mert vahogy rá irányul mindig a figyelem. Pont rá mikor nem tehet semmiről.

Lehet igaza van? Lehet Wilbur közénk állt? Nem dehogy, hisz ő nem is tud szinte róla. Én álltam Gray és közém. De talán miatta? Vagy csak most próbálom a saját lelkiismeretemet jobbá varázsolni azzal ,hogy őt hibáztatom? Őt, akinek semmi köze hozzá? Vagy van?

Megláttam a mólo végén kimagasló alakját. Gyorsan törölgettni kezdtem arcom ,hogy ne lássa a könnyeket, és nyomát. Szememmel sok mindent nem tudok kezdeni, majd nem nézek rá. Talán egyetlen megoldás ez lesz , és remélem nem tűnik fel neki.

-Wil!- ölelem meg hátulról.- Hiányoztál!- fonom szorosabbra.

-Pedig tegnap láttál utoljára.- elengedem szorításomból, és felém fordul.