Az ismert Ismeretlen (Wilbur ff) [Befejezett]

<|6|>

~~~3 év múlva~~~

Éppen a Sheffield-i tüntetésről sétálunk haza anyával. Anyukám ápolónő és ó borzalom, hogy hogy bánnak velük. Megérte csak ezért idejönni. Picit ki tudtam kapcsolni az agyam. Bár furcsa, hogy nyugalomra a sok óbégató ember közt találtam. De legalább anyuékkal elértük a célt!

-Sajnálom Kairosios-t. Kár, hogy nem lehetett megmenteni. Igazán derék paripa volt. - hozta fel a már lezárt témát, megint.

-Igen, én is sajnálom. Imádtam de most már jobb helyen van. Majd egyszer újra fogom látni. -néztem fel az égre.

-Nem is értem, hogy történt...

-Egyszerű...- forgattam meg a szemem, már ezerszer elmondtam. - megakadt a hátsó lába az akadályban és elestünk. Eltört neki a hátsó lába és a jobb válla, nem lehetett volna műteni mert csak szenvedett volna utána. Én kértem, hogy altassák el. - csordult le egy könny arcomon.

-Köszönöm, hogy eljöttél ide, kár, hogy ma már mész is vissza. - mosolygott kelletlenül.

-Öt nap sztrájk után, egy olyan városban, ahol nem szeretek, bőven elég volt. -vakartam meg tarkóm.

-És hogy-hogy levágattad a hajad? - utalt a stílus váltásra.

-A frufrut megutáltam és gyerekesnek tartottam. Idén leszek huszonöt. És így jobban tetszik, rövidebb és praktikusabb.

Anya ugyan azon a dolgokon van fennakadva. Amikor megérkeztem 5 napja köszöntem és csak felrohantam a volt szobámba. Utáltam. Minden rózsaszín és a bútorok tele ragasztva Barbie-val. Igazából én csak menekültem. Zaklatott voltam és egyszerűen csak idejöttem. Igazából csak négy és fél órát utaztam.

~~~~

-Biztos meg van minden? -kérdezte aggódóan anya.

-Igen, egy bőrönd és a hatalmas táska a hátamon. Na de indulnom kell, elmegy a vonat.

Elbúcsúztunk egymástól. Apa nem volt otthon, sose szerette a búcsúkat szóval ilyenkor mindig elment valahova, csak ne itt legyen. Én voltam egyedüli gyermeke és engem mindig megsiratott. Elmegyek ide-oda, lediplomáztam, munkát találtam stb.

Kerregő kerekű bőröndöm húztam végig a macskaköveken. Zötykölődve futott utánam a régi úton. Egy hatalmas templom mellett elmenve pillantottam meg a vasútállomást. 15 perc van még indulásig, utána Nothingamshire, ahol át kell szállnom, és onnan egyenest haza Brightonba. Hosszú út lesz nagyából 4-5 óra.

~~~~

A kabinom elfoglalva kellemesen néztem a Sheffield-i pusztákat. A kopár színek domináltak hisz január van. Itt ott őzek legelésznek. A kalauz zökkentett ki a nagy mélázásból. Felmutatva neki jegyem tovább is robogott, hogy még a következő megálló elött, a most utazókat azonosítsa.

Visszanézve a tájra régi emlékek ugrottak vissza. Mikor még a média világ egyik közszereplője voltam, az ilyen pillanatokból mindig vlogot csináltam. Boldog öt év volt. Nem is tudom már miért hagytam abba. Minden alkalmazáson, felületen új fiokot hoztam létre, és letöröltem mindent. Új instagramomon gyorsan megtaláltak így ott már több mint 700,000 követő táborom van. A legtöbbjük tiszteletben tartja, hogy kiszálltam a dologból. De mindig van értetlenség, így hát szomorú, de igaz, néha zaklatnak.

Elvileg Grayson fog várni Brightonban. Már várom, hogy újra láthassam. A lehető legjobb barátot fogtam ki. Még 3 éve megpróbáltuk a párkapcsolatot, de annyira barátnak tekintettük a másikat, hogy inkább azok is maradtunk. Csak egy hirtelen fellángolás volt, semmi több. Amy-ről már nem lehet elmondani, hogy annyira jó barát, vagy volt. Amint abbahagytam a közszereplést kilépet az életemből. Eleinte fájt, de jobban belegondolva talán így jobb.