Az ismert Ismeretlen (Wilbur ff) [Befejezett]

<|13|>

Csönd terült el a házban. Én üvegesen néztem a szőnyeget, ami a nappali közepén terült el. Will a számítógépjén, vagy inkább laptopján írt, kattintgatott, olvasott. A gépelés lágy morajlása volt az egyetlen csendet megtörő zaj. Zavart egy kicsit, de milyen vendég lennék, ha megkérném, 'hogy hagyja abba, amit csinál, mert épp önsajnálatba szeretnék esni, de csendesen'.

-Biztos jól vagy? -nézett fel rám képernyője elől.

Merev mozdulatokkal rá emeltem tekintetem. Csak néztem a szemébe, lassan bólintottam, majd visszafordultam. Felhúztam a térdem, átkaroltam majd eldőltem a kanapén. Szerintem nem tűnik ez normális "jó" létnek. Bizonyára neki is feltűnt ez az egész.

-Tényleg egy szar ember lennék? - kérdeztem halkan, de a csendben szinte normális hangon szólaltam fel.

-Nem vagy az! - lépet el a székétől és jött felém. - Mindenkinek szoktak lenni vitái.

-Ezt csak azért mondod, mert nyugtatni akarsz, szeretsz, kedvelsz, vagy csak így látod? - nem mozdultam, megdermedve feküdtem.

-Hát, nem volt túl szép... ez igaz.

-Szóval az vagyok.

-Jaj, Dorothy! - visszament a gép elé, tehetetlen volt. - Ne emészd magad.

-Hogyne emészteném! - ültem fel hirtelen, talán túlságosan is, mert azonnal minden fekete lett. - Szerinted az normális, ami történik velem? - elkezdődött az összeomlás második fázisa, hirtelen harag vagy indulatok.

-Nem, nem az. - nézett rám komoran.

-Akkor mi a faszomért mondasz nekem olyat, ami tudod, hogy nem segít! Okosnak tűnsz, old meg! Mi a baj velem, hogy egy fostalicska vagyok? - szám elé kaptam a kezem, elrontom ezt is. -Bocsánat...- suttogtam irtó halkan.

-Dorothy! Ne engem hibáztass, kérlek. Nem tehetek róla. Összesen két hónapja ismerlek! Ne tőlem várd a csodát! - megbántottam. Érződik rajta.

-Elmegyek sétálni! - keltem fel a kanapéról.

-Nem, ilyen állapotban én nem engedlek el! - rohant hozzám. -Már egyszer megtörtént... Részegen a város másik felén landoltál! - állt elém.

-Csak két hónapja ismersz, - néztem fel rá. - nem irányíthatod az életem. Most szépen elmegyek, és megnézem közelebbről a tengert. - erőszakosan próbáltam kifele nyomulni, de megállított.

-Dothy, nem mész sehova, rendi? Csinálok neked teát, csinálok neked bármit, csak ne menj el! - nézett komolyan a szemembe.

-Will, érzel te irántam bármit is? - kérdeztem meg egy jó félperces csend után. Lefagyva nézett rám.

Válasz nélkül elsétált a pulthoz és elkezdet ügyködni. Vizet melegített, és valamilyen felé tésztát is vett elő. Ezt is elszúrtam. Nekem az élet nem működik. Miért rontom el minden esélyem annál a srácnál, akire most számíthatok, annál a srácnál, aki értem jött hajnalok hajnalán. Mert egy kibaszott idióta vagyok, és a faszomért sem gondolkodok normálisan.

-Will? -közeledtem felé. - Bocsánat.

-Nincs baj. Rossz, és hosszú napod volt. Iszol egy zöld teát, eszel valamit és már is jobb lesz. - látszott rajta, hogy nem így van.

-Köszi. -ültem, vagy inkább feküdtem vissza az előző mozdulatlan pózba.

Csendben rámolt a konyhában. A villanytűzhelyen rotyogott a víz, a vízforraló pöfögte csőrén át a gőzt. Kellemes hangok ezrei, amik nyugtató hatást gyakoroltak elmémre. Elterelte figyelmem egy ici-picit is az egészről. Csak is a finom illatokra, az ismerős hangokra koncentráltam.