Bloody love [woosan] ((Befejezett))

Két évvel később - újra veled

{San}

Ma lettem 119 éves. De mi vámpírok ilyet egyáltalán nem ünneplünk. Azt az iskolát is természetesen abbahagytam. Apám azt mondta, többet nem kell járnom iskolába, de ha szeretnék egyetemre mehetek. De nem teszem. Így legalább valamennyire szabadabb lehetek. Valamennyire... Az apám láncokat vetett rám, hogy elnyomja bennem a démon erejét. Az egész testem tele van vele. Attól tart, hogy elveszem az uralmát, mert ugye ő a fővámpír. Én meg csak a haszontalan semmirekellő gyereke. Vagyis ő ezt állítja. Egy ember van aki elfogad engem és nagyon szeretek még mindig. Aki már két éve, hogy távol van...

A délutánt kint töltöttem az erdőben. Mivel semmi kedvem nem volt hazamenni, főleg, hogy ott van most az apám is.
Nyár van, ami azt jelenti, későn esteledik. De már látszik az alkonyodás. Az a halvány narancssárga árnyalat az égen. Minden tökéletesnek tűnhet, de valójában nem az. Sőt, szinte semmi sem tökéletes. Egyedül érzem magam teljesen.
Nem sokkal később egy üzenetem érkezett, amit meg is néztem. Seonghwa írt, hogy merre vagyok. Válaszoltam neki azzal, hogy nemsokára megyek.
Ezért felálltam a földről és átváltozva felrepültem a lombok fölé. Igaz gyalogolni és sétálgatni szeretnék, de úgy, hogy rajtam vannak a láncok, kicsit nehéz. Szerencsére mikor denevér formámban vagyok, a láncok eltűnnek. De ugyanúgy meggátolják a démon erejét. Már mondtam, de utálom az apámat.

Mikor hazaértem, csak elmentem utálatos apám mellett és lassan felballagtam a szobámba. És mivel lefeküdni fájdalmas, így csak leültem az ágyra, és néztem ki a fejemből, míg nem betoppant Seonghwa. Kérdőn néztem rá.

-San.

-Mi az? - kérdeztem elhalt hangnemben.

-Tudom ez így nagyon nehéz neked.

-Mégis honnan tudnád te azt? Nem téged láncolt le a saját apád. - mondtam egyből, ami talán utálatosnak hangozhatott.

-Szóval még mindig a láncok?

-Szerinted? - ekkor pedig leült mellém és átkarolt. - Ha visszajönnek, szerinted mit, mit mondana rá? - kérdezte aggódva.

-Fogalmam sincs San. Erre nem tudok válaszolni.

-Neked hiányzik ő? Hongjoong.

-Tudod, mikor utoljára találkoztunk egymással, azon az éjszakán, megígért nekem valamit.

-Mit ígért? - érdeklődtem, mivel erről még nem beszélt.

-Ha visszajön, meglátogat.

-Ugye nem adtad fel?

-Nem, de kezdek kételkedni benne. Hiszen már több mint két év telt el, ezt te is tudod.

-Ha visszatérnek, kérlek beszélj Wooyoungal is helyettem.

-Miért?

-Hogy felkészüljön erre. - mutattam magamra.

-Ohh, értem. De ez a te dolgod lenne.

-Kérlek.

-Rendben. Megpróbálok vele beszélni...

~~

Ugyanúgy mint tegnap. Most is itt ülök kint az erdőben. Az éjjel cseppet sem tudtam aludni. Igaz nem is fontos, de nagyon gyengének érzem magam. Amióta ez a hülye lánc rajtam van. Pontosan ez már harmadik hónapja.
Csak úgy elkezdtem tépkedni magam körül a fűszálakat, és már idegességemben egyre durvábban téptem bele a zöld felületbe. De a semmiből meghallottam egy hangos és hosszan tartó vonyítást, amire leállt a kezem. Felálltam és csak egy valamire tudtam gondolni. Arra, hogy Wooyoung visszatért. Hirtelen mellettem termett Seonghwa és átkarolt a vállam fölött.