Egyszerű, mégis bonyolult

1.fejezet

Tudod milyen érzés amikor valakinek az árnyékában kell élned? Tudod milyen érzés örök másodiknak lenni? Nem? Hát én tudom! És tudod, hogy miért?
Azért, mert én ebben élek, a nővérem örök árnyékában.

- Miss Still már megint nem figyel az órámon? -zökkent ki gondolatomból a töri tanárnő. Nem tagadom, sose figyelek történelem órán. Utálom a történelmet, unalmas. Mégis kit érdekel, hogy mi történt a múltban?

- De, figyeltem -mondom, olyan határozottan amennyire csak tudom.

- Valóban? Akkor mit mondtam az előbb? -kérdez rá ördögi mosollyal az arcán Miss Fisher, az a banya, aki mellesleg az osztályfőnököm, és aki utál engem. De ez érezhető is a hangjából ahogy szól hozzám.

- Öhm... -kezdek el agyalni. Fogalmam sincs, hogy miről papolt az előbb.

- A huszadik századi tudósok és találmányaik volt a téma -súgja oda nekem Adam.

Adam a legjobb barátom gyerekkorom óta, és igazából az egyetlen is. Nincs egy lány barátom se, valahogy nem találom a közös hangot egyik lánnyal sem aki ebbe a suliba jár. Az összes cicababa és két dolog érdekli mindet, a buli meg a fiúk.

- A huszadik századi tudósok és találmányaik volt a téma -ismétlem el amit Adam súgott.

- Nem tudom, hogy csinálja Miss Still, de még ha nem is figyel akkor is tudja mindig a választ -morogja. -Szóval folytassuk az órát -fordul ismét a tábla felé, én pedig ismét elbambulok ugyanis egyáltalán nem érdekel az óra.

- Köszi -suttogom mosolyogva Adam felé. Ő is visszamosolyog.

Had meséljek egy keveset drága barátomról Adam Herris-ről.
Ovi óta legjobb barátok vagyunk, mivel nem igazán voltak lány barátaim így még babázni is vele kellett játszanom, de sose panaszkodtam, ahogy ő sem.

Mogyoró barna szeme és eléggé sötét barna haja van. A külseje megnyerő, de ettől függetlenül ő is azt a tábort erősíti amelyiket én, a láthatatlanok csapatát.

Nem vagyunk menő gyerekek, de ez nem baj, elvagyunk ketten is...

Elég kedves, ahogy én is. Mindig megvéd ha kell, rá mindig számíthatok. Persze ő is rám.

Szerencse, hogy az osztálytársam, mert így nem vagyok egyedül a suliban, na meg persze ő sem, mert neki sincs sokkal több barátja, mint nekem.

Bár jár focizni és ott az edzésen van egy pár haverja, de ők nem a mi sulinkba járnak. Így velük csak sulin kívül tudja tartani a kapcsolatot.

- Sose figyelsz töri órán, még szerencséd van velem -vigyorog Adam, miközben sétálunk a fizika labor felé.

- Igen, nagy szerencsém van veled! -mosolyodom el.

- Na de szedd a lábad bárányka, mert lekéssük az órát -szólít becenevemen, amit amúgy nagyon nem szeretek.

Báránykának hív, mert göndör hajam van. És ha már én kerültem szóba akkor had meséljek egy keveset magamról is.

Elizabeth Still -nek hívnak. Barna hajam és szemem van. Átlagos magasságom és alkatom van. Szóval nem csodálkozom, ha láthatatlannak néznek. Szeretek olvasni, ez az egy dolog ami ki tud zökkenteni az unalmas hétköznapokból. És focizni is szoktam, Adammel. Persze ő profi, én épp csak játszom vele ahogy tudok. Megbeszéltük, hogy ő is megszerettet velem valamit amit ő szeret és én is vele. Ő a focit szeretette meg velem, én pedig az olvasást vele.

A szüleim tanárok, apám földrajz tanár, anyám meg biológia. Szerencsére nem abban az iskolában tanítanak amiben én is járok. De ettől még nem jó, hogy mindketten tanítók, mert elég nagyok az elvárásaik a gyerekeikkel szemben. Van egy nővérem, Avery . És mint az előbb is említettem ő sztár a családban, na meg a suliban is.
A fiúk csak úgy omlanak utánna, engem egy sem vesz észre. Avery velem ellentétben, magas, csinos és szép. Egy börhiba sem borítja az arcát, se pattanás se semmi. Az én arcom meg tele van szeplőkkel, amit utálok. Averyt mindenki szereti, pedig nem ő a legkedvesebb ember akit ismerek.

- Te megcsináltad fizikából a házit? -kérdezi Adam.

- Igen. Adjam oda?

- Megköszönném -mosolyog. Átadom neki a füzetemet, hogy írja le. Azért ő is elég jól jár velem, sok házit tőlem másol. Na de erre valók a barátok. Segítenek ha kell.

Adam-nek nincs testvére, így otthon ő a császár, sokszor irigylem érte. Lehet, hogy most így elsőre én tűnök a rossznak, aki irigy a testvérére, de ha ismernétek a nővéremet nekem adnátok igazat.

Az órák hamar eltelltek, kibírtunk még egy szörnyű napot az iskolában. Alig várom, hogy kijárjam a sulit, de tényleg. De addig még van, hisz még csak 11.-ik osztályos vagyok, tehát a neheze még csak most jön.

Mint mindig most is busszal mentem haza, reggelente is azzal jövök. Gondolom nem meglepő, hogy Adam ült mellettem, a suliban is ő a padtársam.

- Ma jössz focizni a pályára? -fordul felém.

Ebben a városban elég sok focipálya van, de nekünk a játszótér melletti a kedvencünk, így mindig oda járunk focizni. Nincs olyan hét, hogy legalább egyszer ne látogatnánk el oda. Sokszor órákat töltünk ott.

- Persze -egyezem bele egyből, sose tudok nemet mondani neki. Szeretek vele lenni, mostanában talán tulságosan is...

Leszálltam a buszról, majd elkezdtünk sétálni haza. Adam minden nap hazakísér, igazából útba esik neki, mert a házuk egy útcával arréb van a miénktől.

- Akkor később találkozunk. -mosolygok rá.

- Igen -mondja, de látom, hogy nagyon néz valamit a hátamnál.
Hátrafordulok, kíváncsi vagyok mit néz. A nővérem az ablakban áll.

- Miért nézed Averyt? -kérdezem érdeklődve.

- Csak épp oda pillantottam! -köszörüli meg a torkát. Hát ez furcsa.. ,de nem firtatom a dolgot.

Elköszönünk, majd belépek a házba. Leírom a leckéket, eszek, pihenek, majd átöltözöm valami kényelmesbe. Aztán elindulok a focipálya felé. Adam már ott van.

- Na játszhatunk? -kérdezi vidáman. Bólintok, majd elkezdődik a játék.

Egy órát játszottunk, gondolom nem meglepő számotokra, hogy ő nyert. Hát számomra se volt az.

Adam megtörölte az arcát a pólójával, így rálátást nyertem hasára. Meg is lepődtem, mert elég izmos. Szépen látszottak a kockái. Egyáltalán mikor lettek kockái? Próbáltam el nézni onnan, de nem ment.

- Na mehetünk? -zökkentett ki bámulásomból.

- Aha -mondtam zavartan, majd elindultunk haza.

Csendben sétáltunk egymás mellett. A nap már lemenőben volt. Minden olyan csendes volt és nyugodt. Ha most együtt lennénk akkor még romantikusnak is lehetne nevezni ezt a sétát.

Otthon nem csináltam semmi érdekeset, csak elalvás előtt megnéztem egy romantikus filmet. Ha unatkozom ez szokott lenni a program.

- Hé, kölcsön adod azt a lila felsőd, neked úgyse áll valami jól -ront be a szobába drága nővérkém, aki nem mellesleg csak egy évvel idősebb nálam, de azt szépen ki is használja.

- De, vigyed, ott van a szekrényben. -mutatok a szekrény felé. Ő oda is lép, majd kiveszi azt amit akar. Szerencsére mindig szép rendezett a szekrényem, na jó nem, mindig össze-vissza van minden....

- Köszike -küld puszit a levegőben. Majd kilép az ajtón.

- De kérem vissza, és majd mosd ki, nem akarom érezni a dög szagot! -kiáltok utánna. Mindig nagyon sok parfümöt használ, nem lehet mellette állni se.

Ezután átöltöztem és készülök aludni, de szokás szerint elalvás előtt elkezdett járni az agyam.

És most is ugyanazon a személyen gondolkozom. Legjobb barátomon, aki mostanában kicsit több számomra mint legjobb barát.

Eddig én is úgy voltam vele, hogy igenis létezik barátság fiú és lány között, de pár hete megcáfoltam ezt a tényt, ugyanis rájöttem, hogy... szerelmes vagyok belé. De nagyon.

És most két választásom van. Vagy elmondom neki, és lesz ami lesz, vagy hallgatok és maradok a legjobb barátja. Egyik sem jó megoldás, de valamit választanom kell. És félek, hogy gyávaságom miatt az utobbit fogom választani.