Egyszerű, mégis bonyolult

29.fejezet

- Azt hiszed menekülhetsz előlem? -lépked utánam az idegesítő cserediák.

- Reménykedtem benne -adok hangot gondolatomnak. Én csak egy nyugodt hétvégét akartam. Tényleg ilyen nagy kérés?

- Nem értem mi bajod van, ne tégy úgy, mintha nem élvezted volna a közelségem -mosolyog féloldalasan. Maradj türelmes Elizabeth.. nem éri meg miatta az igazgatóval összekapni. Türtőztesd magad, nehogy megüsd.. Nyugtatom magam, de elég nehezen megy, mivel már eléggé viszket a tenyerem.

- Úgy nézek ki, mint aki annyira vágyik a társaságodra? -kérdezem gúnyosan. Majd egy pillanatra megtorpanok, hogy szembe nézhessek vele.

- Biztos tudni akarod a választ? -idegesít tovább.

Erre csak megforgatom a szemem, majd folytatom utamat. Persze Owen követ, mint egy hűséges öleb. Nem is értem, tényleg nincs jobb dolga ennél? Miért leli örömét abban, ha engem idegesíthet?

- Jó, oké. Sajnálom, kicsit talán túlzásba estem -kezd el megint beszélni, de mivel nem figyelek rá, így elkapja a csúklóm, hogy megállítson. - Sajnálom, de tényleg -néz rám bűnbánóan, legalábbis próbálkozik vele.

- Engedj el, visszamegyek -sóhajtok. Nincs kedvem már veszekedni, éppen ezért szeretnék visszamenni. Szükségem van egy kis egyedüllétre.

- Egyetlen bűnöm van. Az, hogy nem szeretném, ha olyan után futnál, mint Adam. Nem érdemel meg téged, és nem..

- Már nem futok utána, lemondtam róla -szakítom félbe. Először értetlenül néz, mint aki nem értette meg, hogy mit mondtam, de aztán ezt átvette a döbbenet. És a legutolsó arckifejezése egy óriási vigyor volt.

Hát ez meg mit vigyorog?

- Szóval.. ez azt jelenti, hogy végre megjött az eszed? -kérdezi még mindig vigyorogva, mire vállon csapom.

- Eddig is volt eszem. Adam volt az, aki nem használta a sajátját -védem meg magam. - Egyébként meg mi ez a levakarhatatlan vigyor az arcodon? -kérdezem meg végül, mert már nagyon érdekel.

- Semmi -rántja meg a vállát, de a mosoly még mindig ott bujkál az arcán.

Bár tudnám mire gondol...

- Meg engeded végre, hogy visszamenjek?

- Persze -áll el végre az utamból. Majd kezével előre int, hogy nyugodtan menjek, de mosolyát még mindig nem lehet lekaparni róla. Nem értem miért ilyen boldog.

Nem foglalkozva tovább vele, megyek a kis házikó felé, ahol ideiglenesen lakom. Egy dologra vágyom igazán, az pedig a puha és kényelmes ágyam. Elég mozgalmas nap volt. Adam megcsókolt, Owen pedig majdnem. Ennyi izgalom épp elég volt mára, éppen ezért fogok bent maradni a szobámban, és majd csak másnap kilépni onnan. Így elkerülök mindenkit, ezáltal minden problémát.

Mire már beérek a szobatársam is a helyén fekszik, épp telefonját nyomkodja, de mikor észrevesz, elteszi kezéből a készüléket.

- Merre voltál? -kíváncsiskodik.

- Sétálni -füllentettem. Biztos nem árulom el neki az igazat, nem vagyunk mi olyan jóba, sőt.. furcsálom is, hogy beszélgetést kezdeményezett.

Ezután szerencsére már nem beszélgettünk. Ő ismét telefonjára szentelte figyelmét, én pedig kényelembe helyeztem magam az ágyon. Csend telepedett a szobára, én pedig ismét gondolataimba merültem.

Kicsit mintha csalódott lennék a majdnem csók miatt. Mintha arra vártam volna, hogy megtegye... arra, hogy megcsókoljon. Végülis nem löktem el magamtól, sőt még csak meg sem próbáltam arrébb húzódni. Helyette inkább vártam, bár magam sem értem miért. Elvégre tegnap még Adam miatt siránkoztam, most meg.. azon agyalok, hogy Owen miért tette azt amit -miért érdekelte, hogy mit beszéltem Adammel, és miért tartott bemutatót arról, hogy szerinte miket csináltunk kettesben- , illetve azon, hogy miért nem tette meg. Itt természetesen a csókra gondolok. Jézusom, összezavarom saját magam...