Egyszerű, mégis bonyolult

31.fejezet

Owen elment, már két napja. Legelső nap mikor megérkezett hozzánk, na jó... inkább legelső héten, nagyon azt akartam, hogy minél hamarabb hazamenjen, de most... mintha hiányozna. Folyton azt érzem mintha itt hagyott volna valamit, pedig tisztán emlékszem, hogy bepakolt mindent. Habár kerültem őt, titkon mégis figyeltem minden mozdulatát. Haragudtam rá, ezt pedig úgy mutattam ki, hogy elkerültem. Pedig ha vissza fordíthatnám az időt.. Akkor lehet, hogy azt a pár napot, amit együtt tölthettünk volna a távozása előtt, nem minél távolabb tőle tölteném. Most már bánom, de már nem számít.

Miután hazaérkeztünk arról az osztálykirándulásról, nagyon össze voltam zavarodva. Olyan dolgok történtek, amire sose gondoltam volna, hogy megtörténik. Lemondtam Adam-ről, aki ezek után megcsókolt. Én pedig nem éreztem semmit. A csók közben döntöttem el, hogy ideje elengednem. Nem tudom hogyan történt, de kiszerettem belőle, és erre az a csók hívta fel a figyelmemet. Mert ha éreznék iránta még valamit, akkor csók közben is éreztem volna.

Igazából emiatt nem vagyok szomorú. Örülök, hogy sikerült túllépnem rajta. Bárhogy is nézem, úgysem működött volna ez köztünk. A legjobb barátom volt, aki pont akkor érzett irántam többet barátságnál, mikor én nem, és amikor én is sikerült észrevegyem őt, már számára voltam közömbös. És ha ez még nem lenne elég még a nővéremmel is járt, tehát emiatt is tabu.

És ha ez nem lett volna elég izgalom egy hétvége alatt, ott volt még Owen is. Ő is megcsókolt, és a legrosszabb az egészben, hogy ez a csók jobban foglalkoztatott. Bosszantott amiért hozzám ért, valamint az is, hogy utána meg se magyarázta, sőt.. hagyta, hogy kerüljem őt. Nem értem őt, de még magamat sem igazán.

Miért nem hagytam elmenni búcsú nélkül? Miért futottam utána? Miért érzem azt, hogy még mondanom kellett volna valamit, valamint azt, hogy ő is akart még mondani valamit, mielőtt elment. Egyáltalán minek foglalkozom még ezzel két nap után?

- Elég volt a lustálkodásból, ki az ágyból! -lép be a szobámba anya, majd lehúzza rólam a takarót.

- Ne, még aludni akarok -dünnyögöm, majd fejemre húzom a párnát. Semmi kedvem kikelni még.

- Egész nap csak pihensz, ki sem lépsz a szobádból, hétvége van ne lustálkodj -húzza el a sötétítőt, így a nap sugarai majd kiégetik a szemem.

- Épp ez az, a hétvége azért van, hogy megpihenjük az iskolában eltöltött napokat -magyarázom, majd átfordulok a másik oldalamra, abban a reményben élve, hogy végre békén hagy.

- Ha nem kelsz ki magadtól, visszajövök két perc múlva egy pohár vízzel a kezemben. -figyelmeztet, majd végre egyedül hagy. Mivel elég jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, hogy tényleg megteszi amit mond, így inkább kikelek az ágyból és felöltözöm. Nem akarok kockáztatni, semmi kedvem vízzel az arcomba ébredni.

Miután késznek nyilvánítom magam lementem a konyhába, hogy elfogyasszam a reggelimet. A család többi tagja is az asztalnál foglal helyet és békésen falatozgatnak, amint közelebb érek minden szem rám terelődik.

- Végre már, azt hittem sose jössz -néz rám rosszallóan anya. Nem törődve szigorú tekintetével helyet foglalok, majd enni kezdek. A többiek is elfordítják rólam tekintetüket, majd folytatják az evést.

- Ha amiatt viselkedsz ilyen furán, mert még nem szakítottam Adammel, akkor megnyugtatlak, ma végre megteszem -suttogja nővérem, hogy csak én halljam. - Eddig azért nem tettem meg, mert...

- Ne magyarázkodj, már nem érdekel -nézek szemébe, majd folytatom eddigi elfoglaltságom. - Kimegyek levegőzni -tolom el magamtól az ételt, miután úgy vélem, hogy egy falatnál se fér belém több.