Egyszerű, mégis bonyolult

7.fejezet

- Nem muszáj hazakisérned -mondom, amint leszálltunk a buszról.

- De igen, nem fogom hagyni, hogy egyedül járkálj. Elég késő van már! -mondja, és hangjából érezhető, hogy nem fogad el nemleges választ, így bele kell törődnöm, hogy ha akarom, ha nem, ő bizony hazakísér.

Egy darabig csendben sétáltunk, sokszor az eget néztem, hogy ne kelljen rá néznem. Félő, ha őt nézem csak nagyobb lenne bennem a vágy, hogy elmondjam neki az igazat. Miért ilyen nehéz csak a barátjának lenni? Eddig is sikerült, most már miért nem megy?

- Miért vagy ilyen csendes? Máskor mindig beszélsz ha kell, ha nem, most meg hallgatsz... -pillant felém. Én is felé pillantok, de bár ne tettem volna. Haja kócos, tincsei szemébe lógnak, az arcát megvilágítja a lámpa fénye, szemei pedig csillognak. Ez a látvány szerintem örökre beleégett az agyamba.

- Nincs mit mondanom -rántok vállat, mostanában nem nagyon van közös témánk.

- Olyan furcsa vagy, minden oké? Nem igazán keresed mostanában a társaságom, pedig én próbálok ragaszkodni hozzád.

- Nincs semmi baj, a társaságod meg azért mellőzöm mostanában, mert nem akarok felesleges harmadik fél lenni. Jól elvagytok Avery-vel, nem akarok közétek állni -felelem.

- Már megint honnan szeded ezt a hülyeséget? A legjobb barátom vagy, nem foglak elhanyagolni csak azért, mert lett barátnőm -mondja határozottan, én pedig egy bólintással jelzem, hogy elhiszem amit mond.

Kezd nagyon hűvös lenni, így kicsit gyorsítok a tempómon, hogy minél hamarabb érjek végre haza.

Miért nem hoztam magammal ennél vastagabb kabátot? Szidom magam fejben, miközben haladok tovább.

Nem figyelek, és egy óvatlan pillanatban a kezemhez érek, megsimogatom, mintha az enyhítene egy kicsit is ezen a vacak időn. Tettemet Adam is észre veszi, természetesen nem hagyja szó nélkül.

- Fázol? -kérdezi.

- Egy kicsit, de mindjárt hazaérünk -válaszolok, abban reménykedek, hogy lezárjuk a témát és csendben haladunk tovább, de nem így történik. Adam elkapja a karomat, ezzel megakadályozza, hogy tovább haladjak.

- Tessék, vedd fel ezt -viszi le kabátját, majd nyújtja át azt.

- Ezt nem fogadhatom el, még a végén te fázol meg -tiltakozom egyből. De őt ez nem igazán hatja meg. Rám pillant, majd a kabátra, próbál jelezni, hogy jó lenne, ha még ma kivenném a ruhadarabot a kezéből.

- Hát látom nem nagyon akarsz megmozdulni.. -sóhajt, majd rám teríti a kabátot. Mosolyogva fordulok el az ellenkező irányba, nem akarom, hogy észrevegye, hogy mennyire hamar zavarba tud hozni.

- Biztos nem fázol meg? -fordulok ismét felé, nemlegesen megrázza a fejét. Tovább haladunk, csendben, pont úgy, mint az előbb.

Sikeresen elérünk a házunkhoz, de szomorúan veszem tudomásul, hogy most jött el az ideje annak, hogy levegyem a kabátját, és visszaadjam neki.

- Köszi szépen még egyszer -adom vissza a kabátot, mosolyogva.

- Máskor is -mosolyog ő is rám.

- Nem akarsz bejönni? -intek az ajtó felé.

- Nem, már elég késő van, nem akarok zavarkodni.

- Nem akarod látni Averyt? -kérdezem meglepetten.

- Majd felhívom később, na de most már tényleg megyek. Álmodj szépeket, bárányka -csíp bele arcomba, majd elindul.

- Te is -suttogom, majd megsimogatom az arcom, pont ott ahol az előbb hozzáért. Aztán mosolyogva belépek a házba.