NaruSaku - A kitsune párja

3. Fejezet

Naruto:

A nap további része eseménytelenül telt, magányosan. Ám nagy boldog voltam, mikor boldog születésnapot kívánhattam Sakurának, úgy tűnt meglepődik rajta, de nem nézett rám undorodva, hogy ugyan miért kívánok neki? És a későbbiekben sem hallottam vissza mástól, hogy egy ilyen "undorító személy" boldog születésnapot kívánt egy olyan népszerű, csinos lánynak. Ő nem volt ilyen természetű... 

Mint szokássommá vállt, az iskolai tanítás után egyből haza indultam. Nem voltak barátaim, így hát nem volt kivel időt töltsek suli után és mivel az iskolában nem kedveltek klubb tevékenységbe sem vettem részt. Anyám folyton aggódott emiatt és arra várt, hogy egyszer hazamenjek, hogy lett egy barátom vagy beléptem egy klubb tevékenységbe. De ez nap nap után, nem történt meg. Édesanyám ovónéni volt a lakásunktól nem messze lévő ovódába tanított. Mindig is szeretett gyerekekkel foglalkozni és őt is szerették a gyerekek, bár azt hiszem a sajátjába csalódott, biztos magát okolja annak amilyen lettem. Édesapám meg a falu tanácsosaihoz tartozott, mindig szívesen segített akinke szüksége volt rá és nap hosszakat töltött az irodában, hogy véghez vigye a feladatot amit kiadtak neki. Bár szerintem néha kihasználják a kollegái. Ő is ugyanúgy csalodhatott a fiába, mint anya is. Bár ki nem csalódna egy ilyen hasztalan fiúba mint én? 

     - Megérkeztem! - léptem be a lakásba, ahol már hallottam a sercegő olaj hangját, az odatett hús illatát és a kés lapiton való ütését. 

    - Üdv itthon! - kiáltott ki anya a konyhából.

Miután lehuztam a cipőmet befordult a nappaliba és meglepődve észleltem, hogy apám ott ül a kanapén. Ez fura, ilyen korán sosem ért haza már nagyon régóta...

     - Szia apa! - köszönötettem, mire felnézett az éppen olvasó újságból.

    - Szia, fiam. Jó napod volt? 

     - Csak a szokásos. - válaszoltam, közben észrevettem, hogy anyám is besétál a nappaliba kezét törölve a kötényéhez. - Neked? Hogy, hogy ilyen korán már itthon vagy?

    - Jó volt, igazából anyáddal szeretnénk valamit megbeszélni veled.

Meglepődve dermedtem le és néztem apámra, aki letette a kezében lévő újságot és intett, hogy üljek le, anyám is mellém lépett és megérintette karomat, jelezve ő is, hogy üljek le. Kicsit bizonytalankodva és értetlenül közeledtem a közelebbi fotel felé, ami a kanapé melett helyezkedett el. Leültem, közben anyám is leült apám mellé.

      - Nem csináltam semmit! Komolyan mondom, nem keveredtem semmiben, ha hallottatok is valamit az hazugság! - kezdtem szabadkozni. Ez az érzés fogott el először, hogy valamit hallottak, valami furcsa pletykát és most arról akarnak kikérdezni. 

      - Nyugodj meg fiam. Nem erről van szó! - mosolygott rám bátorítóan anyám. 

      - Nem? Akkor miről? Történt valami? Valami gond van?- néztem aggódva rájuk, ha nem hallottak rólam semmit, akkor csak valami rossz történhetett, hogy még apa is hazajött a munkahelyéről és ketten akarják elmondani a dolgot. 

     - Nem, nem ne ijedj meg nincs semmi gond!  - ült át anyám mellém a fotel támlájára és átkarolt úgy nyugtatva. - De valamiről mindenképp tudnod kell, itt az ideje! - nézett apámra, majd bólintott, hogy kezdje el. Érdeklődve néztem, hogy vajon akkor miről is lehet szó?

      - Tudod, a családunk már néhány éve tovább visz egy hagyományt, ezt a hagyomány a férfi tagok végzik el, amikor 18 évesek lesznek. - értetlenül néztem apámra.