NaruSaku - A kitsune párja

31. fejezet

Sakura:

Már szürkülödött, amikor szedelőzködni kezdtünk és elindultunk vissza Inori házához. Kézen fogva sétáltunk végig az utcán, ami lassan megtelt lámpai fénnyel. Csendben sétáltunk egymás mellett. Remek nap volt. Semmi sem zavarta meg. Még Kiyoshi sem, aki azt mondta add kettőnknek egy kis időt. Nos, nem tudom, hogy ez hogy lehetséges, na de nekem nagyon jól jött. Naruto mellette minden olyan szép, varázslatos és olyan békés. Kár, hogy nem jöttünk össze hamarabb vagy így kellett összejönnünk, ebben az időszakban. Vagy nem is, kár, hogy én magam nem barátkoztam vele hamarabb. Ezt már megváltoztatni nem tudom, de tudok neki egy jövőt adni, amiben nem lesz magányos és lesznek barátai akik támogatják. Ezért akartam, hogy találkozzunk Inoékkal. Hogy megmutassam nekik Naruto nem rossz és legyenek mellette. No meg, találkozzak én is mielőtt, elmennék innen.

    - Jó sokáig elvoltatok... - ahogy beléptünk a házban Shun szó szerint letámadott.

     - Ennyire hiányoztam neked?

     - Sakura, ez most nem vicces! Tudod jól, hogy nem biztonságos kint.

     - Nem történt semmi és Naruto mellettem volt. - bújtam hozzá.

      - Jó volt a napotok? - bújt Inori is a bátyámhoz, hogy megnyugtassa.

     - Csodálatos volt! - tekintettem Narutora, aki egyetértően bólintott.- És holnap ez a nap folytatodik.

      - Folytatodik? Mi van veled, hogy hirtelen ennyire megindultál a randikkal?

     - Talán nem tehetem? Nem tudhatjuk, hogy mikor kezdődik el az őrület, akkor bár legalább hagyj egy kis időt, hogy kiélvezzem a párommal.

     - Oh, talán nem volt elég időd, amig kettesben az erdőbe voltatok? - erre éreztem, ahogy az arcom elpirul pedig nem is volt okom rá.

     - Nem történt semmi! - válaszoltam a kelleténél idegesebben. - És amúgyis... - váltottam vissza a hangnemet. - későre jöttem rá, hogy mit is érzek Naruto iránt...

      - Az számít, hogy most itt vaguynk egymásnak. - ölelt át hátulról az említett. - És ne aggódj Shun, soha nem tennék olyant, amit Sakura nem akar.

      - Oké, de akkor sem értem, hogy miért...

     - Shun, hagyd, hogy kicsit szórakozzanak. Nem lesz semmi baj.

      - Csak még egy nap és utána neki állhatunk a tervek kigondolására, kérlek. - léptem a bátyám elé és elővettem a legcukibb kis arcom, aminek tudtam, hogy nem tud nemet mondani.

      - Jó, rendben! - egyezett bele. - De ne maradjatok sokáig!

     - Rendben! Köszi! - öleltem meg a bátyám. 

      - Túlságosan is feltünő vagy. Szerintem gyanakszanak rád.

Nem gyanakszanak, ne aggódj. Nem fogunk lelepleződni.

     - Ha te mondod... 

Miért ne akarnék egy kis időt a párommal tölteni az egész előtt? Kiélvezni egy kis kettesben töltött időt? És normálisnak lenni egy kicsit, elfeledkezni az egésztől. Ennyi az egész és mindannyian erre gondolnak. Nem kell rögtön megijedni, hogy lelepleződök. 

Huh... én gondoltam most ezt? De nem szabad meginogjak. Nem szabad engedjek, hogy egy pillantra is meglássák, hogy félek és valamit tervezek. Nem szabad leengednem a védelmem és kész. Erősnek kell lennem. Csak előre! Nem gondolunk arra, hogy lebukunk és nem fogunk lebukni. Milyen egyszerűnek is hangzik ez...