NaruSaku - A kitsune párja

9. Fejezet

Sakura:

Napok lassan hétekké válltak és már azt vettük észre, hogy egy hete az erdőbe vagyunk. Egy hete nem voltunk iskolában, egy hete nem találkoztunk a barátainkkal és egy hete nem láttam a családomat... Nem felejtettem el. Hogy felejtethetném el? De valahogy Naruto mellett minden olyan nyugodt volt. Bár a múlt árnyéka ott volt, mégis mellette jól éreztem magam, tudtam mosolyogni és nevetni. 

Naruto amikor csak szükség volt elment a városba és bevásárolt ami kellett és fát vágott a tűzre, közben én a kis házba takarítottam. Közösen főztünk. Sétáltunk az erdőben. Hosszasan beszélgettünk, amivel egyre jobban megismertük egymást. Egyáltalán nem olyan volt, mint a pletykák amik keringettek róla. Bár azokról a tettekről nem kérdeztem, nem nyilt meg, de talán egy idő után megértem. Mindenestre láttam, hogy Naruto nagyon barátságos, kedves, jószívű és segítőkész, és a mosolya, amikor azok a kristály kék szemek ajkaival együtt felderülnek csodaszép, nekem is mosolyognom kell. Kiyoshi folyton azzal jött, hogy Naruto megfog ölni most és most és most, minden apró mozdulatára felfigyelt. De ezt egyszerűen képtelen voltam elhinni, azok a gyönyörű kristály kék iriszei egyszer sem sugalltak gonoszságot, mindig öszintén meredtek rám. És most már biztos voltam, hogy pletykak csak pletykak, mivel Narutoval olyan jól eltudtunk beszélgetni, olyan kellemes volt a légkör. Szerettem vele lenni.

Néha gondolataiba merül és olyankor bánat csillan fel szemeiben, akkor átakarom ölelni, arcon csókolni és elfújni minden bánatát. De mindenkinek megvannak a saját démonjai, amivel megkell küzdjön és rajta áll, hogy kivel ossza meg és mikor. Szerettem volna segíteni rajta, elmondani, hogy minden más lesz ha visszamegyünk... Ám olyankor mindig feleszméltem, hogy én visszamehetek e? Anyám és a bátyám vajon mit tudnak? Biztos vagyok benne, hogy nem bántotta őket nagyapám. De vajon mit mondott nekik? Hiányoztak! Látni akartam őket, hallani a hangjukat, átölelni. De ha visszamegyek oda, akkor a nagyapám rám támad vagy Kiyoko rá... És a bátyám, meg anyám is veszélybe kerülhetnek. Szóval meghuzom magam és valamit ki találok, ez az én démonom, amit lekell győzzek. 

Örültem, hogy Naruto mellettem van, sosem kérdezett, hogy mi történt, hogy mi aggaszt, miért nem akarok visszamenni, bár talán érdekelte volna és nem értette az egészet. De nem erősködött. Mindenestre a közelsége hatott, nem voltam egyedül a magányomban és nem mélyedtem a mélységbe, hogy összetörjek. Hanem valóban, egy megoldáson törtem a fejem. Talán kikellett volna mereszékednem, én is visszakell volnta menjek a városba, meglássam mi folyik ott és lehet nagyapám már másképp gondolja. De olyankor Kiyoshi rám szólt és figyelmeztetett, hogy nem, ne menjek oda! Őt is furcsáltam, visszahúzodott, nem vette át a testem fölött a figyelmet. Nyilván örültem ennek. Nem tudtam meg magyarázni az okát, de úgy éreztem vár, valamire vár.  Csak természetesen velem nem osztotta meg. Nem tudtam mit hoz a jővő, de a napoknak éltem, itt Narutoval. Viszont tudtam nem fog ez örökké tartani hiszen Naruto nem maradhat itt. Ezen a gondolaton sokszor elszomorodtam, közel került hozzám. És nem tudtam, hogy ha elmegy mikor találkozunk a legközelebb. Mi lesz velem? Visszamehetek vagy inkább földönfutó leszek?

    - Hahó, Hercegnő! - legyezett szemeim előtt valaki, majd hamarosan két kék irisszel találkoztam. - Minden rendben? Annyira elgondolkoztál.

    - Persze! - eszméltem fel. A tornácon üldögéltünk, általában itt kezdtük a reggelünket egy meleg tea mellett, a lépcsön üldögélve. - Csak elmúlt napokon gondolkoztam.

    - Már is belém untál, Hercegnő?! - húzta fel a szemöldökét és huncut mosoly kuszott ajkaira. Kissé meglepődtem az elmúlt napokba, hogy Naruto így tudott viccelődni és csibészkedni. Vajon valójában ő mindig ilyen? A családja előtt? Mindenesetre örültem, hogy ezt az oldalát megmutatta nekem. És majd mindenképp buzdítani fogom ha visszamegy a suliba, hogy vegye elő ezt arcot és mutassa többet, biztos, hogy egy kettőre szerez majd barátokat.