NaruSaku - A kitsune párja

5.Fejezet

Naruto:

     - Szia, kisfiam! Merre vagy? Jól vagy? Figyelj megértem, hogy nagyon döbbentő volt ez a dolog, de gyere haza, megbeszéljük és minden rendben lesz! - Sakurára néztem, aki egy kis apró fehér virágot tanulmányozott. - Naruto? Merre vagy? 

     -Jól vagyok! - elfordultam - Nekem most időre van szükségem, ne aggódjatok értem, rendben leszek! 

    - De, miért? Gyere haza, megbeszéljük és...

    - És, akkor mi történik? Rám kötelezitek ezt a feladatot és  ennyi kész. Ez... időre van szükségem. 

    - De hová mész? Naruto, mondd el merre vagy kérlek...

     - Egy... - hátra fordultam, Sakura már felegyenesedett, ebben a pillanatban tekintett hátra egyenesen rám, zöld tekintete, úgy ragyogott, mint egy kvarc. Csodaszép volt, az egyetlen fájdalom, hogy bántosan merengett... - Senkivel, egyedül vagyok. Később hívlak. Szia!

Hogy miért is hazudtam anyámnak? Még magam sem tudom! Bár tudom előre, hogy most a fejükbe megesik, hogy vlaami rosszba fogok keveredni. De más különben, ha meg elmondtam volna, hogy kivel vagyok mit reagáltak volna? Hazudom? Valamilyen banda tag? Épp verekedni készülök? Valamit tettem és azért van most velem? Egyáltalán, mit mondtam volna, ki van itt most velem? Ki ez a lány? Az akit szeretek... de ezt csak nem mondhattam volna ki csak így hangosan, anyámnak és pláné előtte. 

    - Otthonról kerestek? Nyugodtan mehetsz haza ha kell...

    - Nem! Történt valami és időre van szükségem, még nem akarok hazamenni. Plusz megígértem, hogy veled leszek! - rá mosolyogtam, úgy tűnt meglepődött. Gyorsan eltekintett, mintha zavarbajött volna. 

    - Jól van, akkor menjünk keressünk valami menedéket... hamarosan úgyis beesteledik... - elindult az úton tovább. 

    - Sakura... - megállt, ahogy megszólítottam. - Ha bármikor eleged lenne belőlem, ha más valakire lenne szükséged, barátaidra, nyugodtan szólj és én...

     - Köszönöm szépen Naruto, de nem akarok senki mást mellettem! Most nem megy! Ha szeretnél, rendben maradj mellettem! De kérlek ne szólj másnak! - fejét lehajtotta, nem nézett rám, majd másodpercekkel később intett fejével, hogy menjünk.  - Nos hova akartál menni?

Néhány lépés után ismét megállt és visszafordult rám, most már szemembe nézett. 

     - Oh, igen gyere! - szelltem át a kettönk közötti távolságot, majd lendülettel megfogtam a kezét és bármennyire is zakatolt a szívem, elhessegettem gondolataimat és hogy milyen jó bársonyos, meleg kezét fogni... És csak az utra próbáltam koncentrálni, no meg azzal magyarázni ki magamnak, hogy csak azért fogtam meg a kezét, hogy nehogy elszökjön tőlem. Nem húzta ki a kezét, nem szólt rám, sőt lassa éreztem ahogy ujjai a kezemre kulcsolodnak. Ajkamba haraptam és most boldog voltam, hogy én megyek elől és nem lássa az arcom. 

    - Hová megyünk? - kérdezte Sakura percekkel később, ahogy beértünk egy erdőbe. 

Megálltam és szembe néztem vele, de a kezét továbbra is fogtam. Felnézett rám, úgy tűnt kicsit összeszedte magát, bár ugyan annyira fáradtnak tűnt, mint azelőtt és bánatosnak, nem sírt, megnyugodott. 

    - Kicsit ijesztőnek tünhet mi? Ne haragudj! - felnevettem és megvakartam a fejemet, szabad kezemmel. - De bizol bennem? - bólintott, tétovázás nélkül. Ez meglepett... Eljöttünk a várostól pár kilométerre és ketten vagyunk csak egy erdő kapujánál. Hogy bizhat már is bennem? Vagy annyira kiborult, hogy nem is érdekli ez. - Nincs mitől félned, sosem tennék veled olyant, amivel megbántanálak. Van itt egy kis ház, egy tisztáson, elhagyatott. Néhány éve találtam rá egy.. harcom után keveredtem ide... - néztem el szégyenlve magam. - Ott pihentem meg, aztán mindig idejöttem, ha úgy éreztem, hogy elegem van a világból. Valahogy megkaptam itt a békét. Csak hallgattam, ahogy a kis vízesés csordogál és belélegeztem a friss levegőt, minden olyan csendes itt! Megnézed? - néztem érdeklődve rá.