NaruSaku - A kitsune párja

22. fejezet

Naruto:

Bár nagyon jól láttam, hogy Sakura nem hagyná hátra az édesanyját, sajnos nem volt választása. Minek után az orvos megvizsgálta és azt mondta, hogy a felszini sérülések nem komolyak, hamar begyógyulnak, viszont nem tudja konkrétan megmondani mikor ébred fel, ugyanis nincs ötlete mivel irányíthatták. Valami varázslat, hipnozis... ezek olyan hihetetlenül hangzodhatnak neki, nekünk. Ebbe bele kellett nyugodjunk, hogy egyelőre nem tudjuk mikor ébred fel, természetesen reménykedünk, hogy minnél hamarabb. Viszont annyival legalább még megnyugtatta Sakurát, hogy amúgy minden rendben és stabil az állapota, valamint ki fog menni hetente, hogy megnézze. Kae anyó megígérte, hogy gondoskodni fog róla és azonnal értesít, ha felébredne vagy ha lenne valami. Nem maradhattunk ott, ugyanis attól még a városba voltunk és a házba nem zárkozhattunk volna be, így bármikor szem előtt lehettünk volna Sakura nagyapjának, emberinek. Tehát vissza kellett mennünk a kis házhoz. Nem lehetett könnyű Sakurának, láttam is ahogy a zöld szemei remegnek és egész uton, amig látható volt Kae anyó háza, vissza vissza pillantott. Bátorságot adtam, megfogtam a kezét és kicsit megszorítottam, hogy érezze mellette vagyok. Ezek a kis tettek már egészen könnyen mennek. Bár az is igaz, hogy már megcsókoltam... na jó tettem egy nagy lépést felé, de ostobaság volt tőlem. Ostobaság... a mai napig nem bánom a tettemet, a mai napig él bennem, erősen él bennem. Nem tudom és nem is akarom elfelejteni! Ahogy már korábban is, nem egyszer említve, minden egyes emlék amit vele töltök kincsként fogom őrizni, így még ha el is vállunk és bármennyire is fájdalmas legyen az, lesz mibe kapacskodjak, lesznek boldog napokról emlékek vele, aki a fény az életemben.  Önzőség, ha az jár a fejemben, hogy ha ez megoldodik is, ha visszatérünk a régi kerékvágásba, akkor is mellettem marad? Akkor is beszélgetünk, sétálunk, eszünk együtt? Nevetünk és hülyéskedünk? Önzőség, ha azt akarom, hogy ezeknek a pillanatoknak ne legyen vége? Ha még többet és még többet akarok belőlük?

De már megint az én örömöm jár a fejemben, amikor ez a bizonyos fény, boldogságom forrása szomorú. És ha ő nem boldog, én sem vagyok... mosolyogni akarom látni. Miért üldözi ily kegyetlenül a sors őt?

        - Anya, felkell ébredned! Beszélnünk kell! Én... tudom, hogy nem lesz már semmi sem olyan mint régen, de bizots, hogy együtt kitalálhatunk valamit, hogy továbbra is együtt lehessünk, valahogy, hogy legalább találkozzunk. Nem tudom, hogy mit csináljak Kiyoshival. Nem akar lemondani a bosszúról... de kell lenni valami megoldásnak nem? Ez nem végződhet valakinek a halálaval. Ugye? Kell lennie valami megoldásnak? Anya, már lassan összeroppanok! Nem tudom, mit tudnék tenni. Szükségem van rád kérlek!  - visszhangoztak szavai újból a fejemben, amiket hallottam ahogy az édesanyjának mond. Nem arról volt szó, hogy hallgatozni akartam... belesajogott a szívem, hogy úgy kellett látnom őt. Időt akartam neki hagyni, neki és az édesanyjának. Hogy mindezt megeméssze, hogy erőt gyűjtsön, hogy megnyugodjon, már amennyire tud, hogy átgondolja a történteket. Egész végig az ajtóban álltam. Bár igen, szerettem volna Kae anyónak segíteni, nem mertem elmozdulni az ajtoból, mert féltettem Sakurát, attól féltem, hogy valami ostobaságot csinál. Ezért maradtam a közelben. Bánatos, síró hangjától és a szavaitól amik elhangzodtak ajkaiból, ökölbe szorult a kezem. Mit tudnék tenni? Hogyan tudnék neki segíteni? Hogyan tudnék könnyíteni Sakura terhein? -  De ne aggódj, jól voltam és vagyok, ugyanis nem vagyok teljesen egyedül. Naruto, mellettem van! Ő egy osztálytársam és azt az egyet bánom, hogy nem álltam le vele már korábban beszélgetni. Ugyanis nagyon kedves, jófej, bartáságos, segítőkész fiú. Támaszom volt ezekben az időkben, vigasztalt, erőt adott és mosolyt csalt az arcomra.  - Ezeket a szavakat hallván lelkem megrebegett. Fogalmam sem volt, hogy ennyit jelentek neki, ennyit jelent, hogy itt vagyok mellette. De vajon ezt másra is mondaná? Ha más valaki állna mellette, akkor is ugyanezt mondta volna? - Én... én... annyira örülök, hogy az útjaink kereszteződtek még ha így is. Fogalmam sincs, hogy fogom mindezt neki viszonozni, amit értem tett. - nem kell kedvesem semmit sem tenned érted, elég ha megengeded, hogy továbbra is melletted legyek. - Remélem azt tudja, hogy ahogy én számíthatok rá, úgy számíthat ő is rám.  - természetesen tudom, tudom angyalom.