Make me your villain!

Árulás

Evan Petterson:

Sosem szeretett rossz szájízzel búcsúzkodni, de most mégis ez volt a helyzet. El akart tőle köszönni rendesen, de sem egy árva szót sem egy mozdulatot nem volt képes tenni, csak némán állt ott, míg a másik távozott. A lakás csendje hirtelen nehezedett rá, ahogy a léptek elhalkultak a zárt ajtó mögött. Végre összeszedte magát s kiment a teraszra, hogy nézze ahogy elhajt. Csak egyszer lenne egy normális napjuk, amibe se a munka sem a makacsságuk nem szól bele, de tudta hogy lehetetlent kér. Milyen ostoba! Kikönyökölt a korlátra s meredt maga elé. Elment az étvágya, s mindene szinte, csak az a kellemetlen nyomasztó üresség maradt, amit nem tudott hova tenni. Kedveli a férfit, ha fogalmazhatna úgy, de sem az okát, sem a pontos érzetet nem tudta volna megmagyarázni sem körülírni. Cigarettájáért nyúlt, s szomorúan vette észre, hogy már alig pár szál maradt a dobozban. Lehet tényleg le kéne szoknia, és ahogy észrevette Ray is többet dohányzott mellette, mint amúgy, ha hihet annak az állításának, amit legelső találkozásukkor mondott. Próbálta elhessegetni gondolatait, miközben beleszívott a cigibe, de nem ment neki, csak emésztette magát.

Ray Craven:

Nem hazudott a férfinak azzal kapcsolatban, hogy dolgoznia kell. Igyis az utóbbi időben ha vele volt a munkáit eltolta későbbre, aminek köszönhetően másnap éjszakába nyúlóan dolgozhatott. És ez ma délután sem volt másképp. Hogy gondolatait elterelje az irodájába ment,ott újabb tárgyalások folytak, amit késő estig tartottak. Végül kicsit fáradtan este tíz felé szívódtak fel az emberei. Már épp indult volna haza, hogy kipihenhesse magát, de a telefon csörgése közbe avatkozott. Felvette a készüléket. Ő maga nem szólt bele, de a másik félnek erre nem is volt szüksége. Végre valami jó hírt is kapott, mosolyra húzta az ajkait amikor tudatosult benne, hogy az éjszakája pompás lesz.

Evan Petterson:

Miután elszívta minden maradék dohányát a hálószobája magányába burkolózott s dolgait intézte, közben észre sem véve, hogy a délutánból késő éjjel lett, s idő közben meg is éhezett. Nagyot nyújtózva kelt fel majd ment ki a konyhába, hogy egyen egy keveset, ha már megfőzték az ételt. Annyira nem is lett borzalmas, mint gondolta, de néhány falatnál több nem ment le a torkán. Nem tudta kiverni fejéből a férfit, a lakása pedig olyan érzetet keltett benne, mintha a falak össze akarnák nyomni. Érzett már ilyet, s nem akart újból belekerülni ebbe. Nem nézve, mennyi az idő, felkapta kabátját, magához vette amit kellett s távozott. Nem a bárba igyekezett, csak az üres utcákat járta, betérve egy dohányüzletbe is természetesen. Alig néhány alakkal találkozott össze, de ő csak ment előre, míg végül a kihalt utcák labirintusában eltévedve megállt s körbenézett. Előkotorta cigarettáját hogy rágyújtson, de keze megáll a mozdulat közben. Mit csinál tulajdonképpen s miért? Ugyan abba a mókuskerékbe fog beleesni, mint évekkel ezelőtt. Ami pedig még jobban idegesítette ebben az egészben, hogy mindez amiatt az átkozott férfi miatt van. És még ő piszkálja vele, hogy Ray őrül meg nélküle, holott most ő teszi ezt. Átfutott agyán, hogy mi van, ha felkeresi, de későre járt, és hiába sejtette, hogy társa nem alszik, mégis illetlenség lenne megzavarnia. Az egyik ház falának dőlt, végre meggyújtva dohányát. A legbúskomorabb kinézetében lehetett jelen pillanatban, és úgy is érezte. Egy céltalan, egyedülálló, láncdohányos férfi volt csupán, kinek se kutyája se macskája.

Ray Craven:

Kicsivel jobb kedvel hagyta el az irodáját és az éttermét is egyben. Még van pár órája, hogy pihenni tudjon. Nem mintha ebben az alvás sikerülne neki, de ezzel rá ér akkor foglalkozni amikor már otthon lesz. Fél óra, ennyi kellett neki ahhoz, hogy háza előtt parkoljon le. Hogy újabb fél óra múlva tisztán lépjen ki a fürdőböl. Mivel nem volt senki aki megzavarhatta volna, csak egy törölközővel a derekán ügyködött a konyhában. Ideje volt végre,hogy egyen, a leggyosabban a tojás volt készen így azt készített. Vacsorájávalba kezében ment a nappaliba és ült le a kanapéra, tv-t felkapcsolva válogatta az állomásokat. De rá kellett jönnie,hogy ez sem lesz hosszú távú, amióta haza ért nem volt nyugodt. Pedig azt hitte, hogy száműzte ostoba gondolatait, de tévedett. Nem dolgozott így nem volt többet semmi ami elterelje gondolatait. Szánalmasabb már nem is lehetne.