Hírnévbe merülve

Boldog lehet velem valaha?...

Kylian szemszöge

-A rohadt életbe – vágtam le a zakómat a földre nem törődve a mellettem elsétáló emberek furcsa pillantásaival. Amíg Szofi kint volt nem tűnt fel ez a sok járókelő, akiknek valószínűleg a nyugodt kis esti sétájukat zavartuk meg a kiabálásunkkal. A fejemben folyamatosan csak a szavai visszhangoztak: „Ilyenkor azt kívánom bárcsak ne ismernélek". Tényleg azt kívánja bárcsak sose találkoztunk volna? Én soha nem tudnám ezt kívánni. Túlságosan beleszerettem abba az életbe, amiben ő is szerepel és nem cserélném el semmi pénzért. Vajon boldog lehet mellettem valaha? A gondolatmenetemből az arcomba csapódó hideg szellő zökkentett ki, csak ekkor vettem észre, hogy a kabátom még mindig a földön van, a kezem pedig már elzsibbadt az öklöm összeszorításától. Egy gyors mozdulattal felkaptam a járdától koszos zakómat amikor elvesztettem az egyensúlyomat és a mellettem lévő kukának dőlve próbáltam nem elesni. Úgy éreztem nem sokat ittam a mai este, de be kell lássam rég ittam már ennyit. A szemetesből kiálló vasdrót beleakadt az ingembe, és egy darabot tépett ki belőle amikor ellöktem magam a kezemmel.

-Hát ez remek! Szinte csodás! – motyogtam magamban, miközben az ingemen éktelenkedő lyukat próbáltam valahogy összehúzni, mintha az anyag a kezemtől egy varázsütésnyire összeforrna. A sajtósok! Csapott meg a felismerés. Szofi beszaladt a sajtósokkal teli hotelbe. Mostanra már biztosan körbevette az a sok idióta és kérdezgetik a hülye kérdéseiket ezzel még jobban felzaklatva őt. Meg kell találnom.

Hirtelen irammal a forgó ajtó felé indultam és pontosan az történt amire számítottam. A sajtósok már az ajtóban megrohamoztak, a kamerák kattogtak és a tömegben sehol sem láttam Szofit. Az emberek egymást túlkiabálva kérdezgettek és a mikrofonjaikat hadonászva egymást lökdösték. Annyira sok hangot hallottam egyszerre, hogy összemosódtak a szavak, azonban egy mondatot nagyon is tisztán kiértettem. "Kylian, mit gondolsz arról, hogy a barátnőd mással távozott?" hangzott a kérdés a hátam mögül, mire lefagytam.

A kezemet újra ökölbe szorítottam nem foglalkozva a hasogató fájdalommal, ami a kezembe nyilalt. Mi az hogy mással távozott? Szofi itt hagyott és mással ment el innen? Az nem lehet! Hirtelen éreztem ahogy gyűlni kezd bennem a harag és az embereket arrébb lökdösve elindultam, hogy megkeressem őt. Nem mehetett el mással! Az képtelenség!

A rendezvényterembe siettem, ahol még javában táncoltak és ittak a csapattársaim, mutogatva hogy csatlakozzak hozzájuk. Tudomást sem véve róluk, az asztalhoz siettem hogy megbizonyosodjak róla Szofi cucca tényleg eltűnt. Idegesen csaptam a szék támlájára, és törtem a fejem, hogy hova mehetett. A mosdó felé indultam, abban reménykedve, hogy a rohadt paparazzi csak kamuzott amikor azt mondták mással ment el. A női mosdó felé vezető úton, Nadiaba botlottam miközben épp Hakimi feleségével beszélgettek egy-egy pohár pezsgővel a kezükben.

-Mit mondtál neki? - rontottam oda hozzájuk, egyáltalán nem gondolkozva. -Mit mondtál Szofinak? - emeltem fel a hangom, semmit sem törődve a rám meredő szempárokkal. Az este folyamán már többször kaptam ezeket a pillantásokat, úgyhogy az a legkevesebb amivel foglalkoztam, hogy érdekeljen mások éppen mit gondolnak rólam. Azzal ráérek holnap is foglalkozni, miután megtaláltam Szofit.

-Mivel kapcsolatban? - nézett a szemembe tettetett kíváncsisággal. Most komolyan ezt játsszuk?

-Ne játszd nekem a hülyét! - hajoltam kicsit közelebb, hogy érzékelje nem vagyok vicces hangulatomban. -Hol van Szofi? - kérdeztem erélyesen.

-Ericcel láttam utoljára - szólalt meg halkan Hiba, rám sem nézve. -Zaklatott volt, de mire oda mehettem volna hozzájuk, már eltűntek. - látszott rajta mennyire megvet.

-Hogy mivan?? - kaptam a tarkómhoz. Hogy mehetett el pont vele, amikor pontosan tudja, hogy utálom ha egymás közelében vannak. Valószínűleg ezért. Bosszút akart állni, amiért szemét voltam vele. Éreztem ahogy a nyomás a tarkómtól a halántékom irányába hasít. Ha hozzá mer érni az a szemétláda, azt nem köszöni meg.