Hírnévbe merülve

Adj egy esélyt...

Napok teltek el a hazautunk óta. Sőt, már több mint két hét. Elkezdődött az egyetem is, úgyhogy legalább van, ami kiránt az unalmas otthon sírós és önsajnáltatós hétköznapokból. Azonban a gondolataimtól még így sem tudok megszabadulni. Azt hittem, ha beindul a suli és a rohangálás, kevesebbet fogok Kylianre és a Franciaországban történtekre gondolni. Viszont minden unalmasabb órán, a villamoson zenehallgatás közben, és este lefekvés előtt is ő jár a fejemben. Nyilván az is megnehezíti a gyógyulási folyamatomat, hogy a neten még mindig keringenek rólunk azok a bizonyos cikkek és páran nem félnek megkérdezgetni az egyetemen sem, hogy együtt jártunk e. Ilyenkor mindig egy kicsit megfájdul a szívem. Nem is beszélek róla, csak kurtán annyit válaszolok hogy ''Nem" és tovább megyek. Tudom, hogy a fejükben már úgyis megvan a kép, amit ők hisznek. Minek magyarázkodjak.

Maya nagyon sokat van velem mostanában, minden szabadidejét amikor nem Markkal van, velem tölti. Próbál nem egyedül hagyni a gondolataimmal, mert tudja hogy annak nincs jó vége. De ő sem lehet ott mindig. Hálás vagyok neki az odaadásáért. Igaz, hogy még csak két hét telt el, viszont már most kicsit erősebbnek érzem magam lelkileg mint az utóbbi időben. Lassan kezd visszaállni a bioritmusom, már nem sírok annyit és nincs hányingerem. Ezt már előrehaladásnak veszem. Tudom, hogy még sok idő mire teljesen kiheverem. De úgy érzem a legnehezebb részén már túl vagyok. Innen már csak jobb jöhet. 

-Otthon találkozunk! –ölel meg Maya, miközben sétálunk ki a teremből óra után. Markkal randijuk lesz, ezért ma kicsit később ér haza, mint a szokásos.

-Érezzétek jól magatokat! – válaszolom mosolyogva. Örülök, hogy Mayát boldognak látom. Ez is erőt ad, ahhoz hogy én is rendben legyek. Mark jó hozzá, minden alkalommal amikor együtt látom őket, olyan szerelmesen néz Mayára, hogy én is elolvadok tőle. Bárcsak én is találnék valakit, aki így néz rám.

Óra után, beszaladtam még egy könyvesboltba. Az olvasás mostanában nagyon jót tesz. Ha beleképzelem magam egy teljesen más világba, totálisan elfeledkezem arról, ami most van velem. És ez jó. Ezért mostanában szabadidőmben és amikor nem Mayával vagyok, olvasok.

Könyvesbolt után még beszaladtam egy kávézóba venni egy kávét. Nagyon fáradtnak érzem magam és ma sokáig fent kell lennem, mert van egy csomó beadandóm amit még meg kell csinálnom. Még csak az egyetem második hete van és már nyakig bombáztak feladatokkal. Úgyhogy vettem egy jó erős kávét és elindultam haza. Jól esett egy kis gyaloglás, kiszellőzött a fejem és a kávémat is komótosan tudtam kortyolgatni.

Amikor a tömb elé értem, egy sötét alakot vettem észre a lépcsőház bejáratának ajtajában várakozni. Közelebb lépve teljesen kirajzolódott egy férfi alakja, ahogy egy baseball sapkában és melegítőben áll és bámul, a pulcsijába temetve az arcát. Megijedtem, ezért sietős léptekkel az ajtó felé indultam, próbálva kerülni a szemkontaktust. Szedtem a lábaimat, és csak magam elé nézve siettem a bejárat irányába, hogy minél hamarabb bent lehessek az épületben. Már éppen becsaptam volna magam mögött az ajtót, amikor egy kéz hirtelen megragadta kívülről a kilincset és maga felé kezdte rángatni. Ijedten arrébb ugrottam és visszanézve megláttam Kyliant, ahogy próbál bejutni. A világ forogni kezdett velem, nem hittem el amit látok. Ez nem lehet valóságos. Pár másodperc néma csend után tudtam csak szóhoz jutni.

-Kylian? – álltam tátott szájjal, a kávémat szorongatva. -Hogy kerülsz ide? -dadogtam. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra a lehetőségre, hogy Kylian esetleg Magyarországra látogathat. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amikor megláttam, hogy ő próbál bejutni az épületbe és nem valami pszichopata. Viszont muszáj volt türtőztetnem magam, főleg mindazok után, ami történt kettőnk között.