Our Ways Cross Each Other

2. fejezet

Lando Norris szemszöge

Épp hazaértem a helyi golfpályáról. Leparkoltam a sötétkék McLaren-emmel, belépve az ajtón a kulcsot pedig ledobtam a komódra. Azon kívül, hogy szinte minden hétvégén egy 300 km/h-val száguldó koporsóban ülök, nincs más elfoglaltságom. Bár nem panaszkodom, hiszen hét éves korom óta ezért dolgoztam és minden percét élvezem a versenyzésnek, de azért fárasztó tud lenni évi több, mint húsz verseny, hiába próbálja ellensúlyozni a vezetőség a dollármilliókkal.

Most van 2 hét szünet az egész Forma-1-es mezőny számára, beleértve a csapat utazó részét és a gyárban dolgozó embereket is. AZ FIA konkrétan kiürítteti ilyenkor a gyárakat, mindenki köteles hazamenni.

A következő futam Ausztriában lesz, onnan pedig azonnal indulunk is tovább Magyarországra. A spielberg-i pályához sok szép emlék köt, hiszen itt szereztem meg az első pódiumon az, amire szerintem életem végéig emlékezni fogok. Hihetetlenül felemelő érzés volt áthajtani a kockás zászló alatt...

Ha minden igaz, Charles Leclerc és George Russell hamarosan megérkezik hozzám, így talán egy kicsit elő kéne készülnöm, ha már meghívtam meccset nézni őket. Mivel nem vagyok egy mesterszakács, egy csomagnyi toast kenyérből csináltam melegszendvicset, sonkával és sajttal a tetején.  Ha ezt tudná az edzőm... De amiről nem tud, az nem fájhat neki. Majd legközelebb egy kicsit többet edzek maximum. Betettem a sütőlemezt a sütőbe és már csengettek is.

- Hello, Lando! - üdvözltek mindketten egy-egy baráti kézfogással.

- Gyertek, mindjárt kész a vacsora!

- Te a konyhában?- kérdezte meglepetten a brit. 

- Képzeld... A vendégszobákat tudjátok, merre találjátok, addig bepakolok a nappaliba és kezdhetünk.

A tepsiről levettem a szendvicseket egy szürke tálcára, majd átvittem a nappaliba és a dohányzóasztalra helyeztem azt, három tányér kíséretében. 

A félidőben Charles, aki eddig is kicsit furán viselkedett, kivonult a teraszra telefonálni, majd percekkel később feldúltan tért vissza.

- Mi van, haver? Minden oké? - kérdezte George a monacóit.

-Aha...- bólogatott Charles kicsit sem megnyugtatóan.

- Charl... A barátaid vagyunk... Látjuk rajtad, ha valami nincs rendben. - mondtam.

- Charlotte megcsalt. - válaszolta fátyolos tekintettel.- Eddig nem voltam benne biztos, de mint tudjátok, pár hónapja már semmi sem a régi köztünk. Kevesebbet beszélünk, többet jár el otthonról és az utóbbi időben futamokra sem jött el.
Arthur pedig most hívott, hogy nemrég látta, ahogy Hugo-val csókolózva mennek fel a gyerek lakására.... Ezt nem hiszem el! Mikor megismerkedtünk Charlottéval, anya mondta, hogy szerinte csak a pénzemre és a hírnevemre hajt, de akkor elhessegettem ezt a gondolatot. Másfél év után képes megcsalni a gyerekkori barátommal...

- Hé, Charl... Haver, ha képes volt ezt tenni veled, akkor nem érdemelt meg téged. - erre a monacói barátom csak motyogott valamit, majd folytattuk a meccsnézést.
Bőven elmúlt éjfél, mire vége lett.
Mivel mind a hárman ittak, így felmentem az emeletre és megágyaztam a vendégszobákban.

Fáradtan dőltem le a kényelmes ágyamba, de nem jött álom a szememre. Sokáig gondolkoztam Charleson és Charlottén. A kapcsolatuk alatt Charles miatt a lánnyal is jóban voltunk a kezdeti unszimpátia ellenére, bár nem mondanám magunkat barátoknak, mert azért néha napján szép hisztijei vannak, amiket halvány lila gőzöm sincs, hogy hogy viselte el a barátja öt éven keresztül.