Our Ways Cross Each Other

7. fejezet

Hanna

Csütörtök

Kora reggel óta kint vagyunk a pályán. Ma a pilóták és a csapatfőnökök egész nap interjúkat adnak és nekem kell konferálnom a nagyszínpadra a különböző csapatokat. Még egy órám van a kezdésig, de így is bolondok háza van az egész irodaházban.

A színpad felé rohantam, mert bár nem vagyok késésben, mert még van fél óra a kezdésig, de jobb lenne pár perccel korábban odaérni, hogy bekészítsem a jegyzeteimet. 

Az első csapat az Alpha Tauri volt, majd a Williams, a HAAS, az Alpine, a Sauber, és a Ferrari következett. Charles Leclerc és Carlos Sainz mosolyogva sétált fel a színpadra. Korábban már mindekettejüket láttam élőben, amikor májusban Monacoba utaztam. Utánuk a Red Bull, és az Aston Martin csapat pilótái következtek. Egy fél pillanatra lementem a színpad melletti asztalhoz, hogy igyak pár kortyot és pont a lépcsőn lépkedtem visszafelé, hogy folytassam az interjúkat, mikor a cipőm orra elakadt a nadrágom szárában. Basszus! Lélekben már felkészültem, hogy beégetem magam a többszáz fős őrjöngő közönség és az interjúra várakozó versenyzők előtt, mikor két kezet éreztem a derekam köré fonódni. Amikor tengernyi szégyenemben felnéztem és a McLaren egyik pilótájával találtam szembe magam. Barna göndör haj, kék szemek és kedves mosoly... Pfuu... Jóképű, az egészen biztos... Jobb, mint az FIA hivatalos képein...

Ha ő akkor nincs ott, egészen biztos, hogy orra esek a fémlépcsőn és töröm el valamim. Vagy ha nem is töröm el valamelyik csontom, egészen biztosan megfulladok a szégyenemben. 
Néhány másodperce már bámultuk a másikat, amikor visszatérve az élők sorába nagynehezen kiszakítottam magam a tekintetéből. Csak azért, mert ha még egy darabig így maradnánk, annak biztosan híre menne sajtóban. Leporoltam a térdemet, megigazítottam a hajamat, majd felsétáltam a színpadra és szólítottam a wokingi csapat két pilótáját. Az interjú alatt "megmentőm" oldalra pillantott. Előttem állt Charlotte, a fiú sajtósa, nem tudtam eldönteni, hogy rám vagy rá nézett, de közben eleresztett egy lágy, alig észrevehető mosolyt, amitől az arcom a kelleténél egy fokkal vörösebb árnyalatot vett fel. Nem ismertem magamra, ez nem én vagyok. De mégis olyan jól esett ez a gesztus.

Sosem a pilóták miatt néztem a Forma 1-et, hanem mert szimplán érdekelt. Nem akartam azokhoz a lányokhoz tartozni, akik éjjel-nappal a pilóták után csorgatják a nyálukat és lépten nyomon aláírást és fotókat követelnek tőlük. Az nem én lennék. De ez a mosoly igazán jól esett.

Az interjú végén a fiúk lejöttek, én pedig szólítottam a következő csapatot, a Mercedest. Amikor én is lejöttem, a lépcső aljánál Lando Norris várt, kezében a kulacsával és a baseball sapkájával.

 
- Hello. Lando vagyok. - túrt idegesen a hajába. 

- Hanna Tóth. - mutatkoztam be.

- Nagyon örülök. Lenne kedved meginni egy kávét, ha letudtuk az interjúkat mindketten?

 
- Persze, köszi a meghívást. Én kb. egy óra múlva végzek, utána az irodámban leszek.

 
- Szuper. Ha végeztem, odamegyek érted. - Azta! Na ezt sosem gondoltam volna...

- Rendben. Nagy fehér épület, de szerintem tudod. Nem könnyű eltéveszteni. - bólintottam rá az ajánlatára.

 
Elköszönt és ment a dolgára, hiszen még rengeteg riporter és újságíró várja őket.
Biztos, hogy rosszul lennék, ha minden hétvégén kamerák és fényképezők követnék minden lépésemet. 

Hat előtt pár perccel néztem ki az iroda ablakán. Megpillantottam a brit pilótát, ahogy a telefonja képernyőjét bámulta. Összeszedtem a  és elindultam lefelé a három lépcsősoron, hozzá. Nem akartam megváratni, hamár velem tölti a délutánja egy részét, ami igazán kedves tőle.

Útközben csupa értelmetlen dologról beszélgettünk, például, hogy hogy érzi magát Magyarországon, stb.
Néhány perc elteltével megérkeztünk a McLaren motorhomejába.
A pultnál leadtuk a rendelést, majd felmentünk a motorhome éttermének emeletére, ahol egy lélek sem volt, mindenfelé csak üres asztalok voltak. Nem sokkal később egy középkorú pincérnő jelent meg a kávéinkkal. Nekem egy jeges fekete teát, Landonak egy sima espressot hozott és egy tányéron pár kekszet is. Egy kis időre beállt a kínos csend közénk, amit a brit pilóta tört meg.

- Mondtad, hogy az irodádban mész. Gondolom, akkor a szervezőkhöz tartozol.

- Igen, a jogi csapat munkáját segítem.

- És a konferálás? Az hogy jön a joghoz? - az arcán egy kis zavart fedeztem fel, láttam rajta, hogy nem nagyon érti a helyzetet.

- Azt csak egy kolléganőmtől vállaltam át, de nem bánom, hogy így alakult. - eleresztett felém egy mosolyt. Visszamosolyogtam. Nem kényszerből, ez teljesen ösztönösen jött.

- Budapesti vagy? Bocs, nem akarok ennyire rámenősnek tűnni, de kíváncsi vagyok. - nevette el magát kínosan.  

- Semmi gond... Évek óta itt lakom, ide jártam egyetemre és itt ragadtam. De vidéken születtem. Viszont úgy ismerem a várost, mint a tenyerem.

- Van programod estére?

- Még nincs. Miért?

- Lenne kedved megmutatni a várost? Ne értsd félre, nem akarok nyomulósnak tűnni meg semmi, csak kedv...

- Ezer örömmel. - válaszoltam. Nem szokásom belemenni ilyen találkákba, de valamiért nem tudtam nemet mondani neki. Talán... mert a kelleténél szimpatikusabb...

- Akkor fél nyolc körül ott vagyok érted, ha jó neked. - egy bólintással jeleztem a beleegyezésem.
Megadtam neki a címem, telefonszámot cseréltünk és egy ideig még beszélgettünk, majd mindegyőnk ment a maga dolgára. Személy szerint én már a parkolóba az autómhoz.

Hazafelé elég nagy volt a forgalom az M0-on, de így is kb egy óra alatt hazaértem.

Lezuhanyoztam, a hajamat a fejem tetején fogtam copfba és készítettem egy halvány sminket. Nem vittem túlzásba, csak egy kis színezett hidratáló, szempillaspirál, tusvonal és szájfény. Pont elég. Nem szeretem, ha egy kiló "vakolat" van az arcomon. Úgy érzem, mintha valaki állandóan fojtogatna és simán kiszabadulhatnék, de nem akarok.
Felvettem egy fekete mini szoknyát és egy fekete-fehér csíkos rövid topot. A kistáskámba bedobáltam az irataimat és a pénztárcám. Negyed nyolckor megszólal a telefonom, ami egy angliai számot írt ki. Kinéztem az ablakon és egy fekete sportkocsi állt a tömbház előtt. Az első ablak nem volt lesötétítve, így tökéletesen láttam a pilóta arcát. Bezártam magam mögött a bejárati ajtót és lerobogtam hozzá a lépcsőn.

Javítva:
2023.09.29.