Our Ways Cross Each Other

31. fejezet

Hanna
December 31.
Monte-Carlo

Én naiv... Amikor azt gondoltam, hogy majd a karácsonykor kipihenjük az elmúlt hetek fennforgását valószínűleg álmodtam. Ugyanis az a három nap nem szólt másról, mint -számomra - az év második fele. Utazásról.

Rómából visszamentünk Wokingba, hogy átpakoljuk a bőröndjeinket és rögtön Bristolba mentünk, hogy a Norris családnál töltsük a Szentestét - anyukám legnagyobb bánatára, ugyanis ő szerette volna ha velük ünnepeltünk volna -, majd onnan 26-án délután Magyarországra repültünk a családomhoz. Komáromban sem voltunk négy napnál többet, mert onnan pedig Monacoba utaztunk szilveszterezni. Martin Garrix, Lando egyik barátja ott tartotta az újévi koncertjét és küldött rá jegyeket. És ezzel a pár nappal sikerült teljesen kimaxolni az év utolsó másfél hetét.

A városba megérkezve ismét leesett az állam, akárcsak a legutóbbi ittjártamkor. Monte-Carlo ezúttal is egy újabb arcát mutatta nekünk. A taxi ugyanott állt meg, ahol a múltkor megszálltunk. Charles Leclercnél, a Ferrari pilóta apartmanjánál. A hegyoldalba épített, luxus társasház teljesen beleillett a városállam összképébe - kívülről letisztult volt, de mégis eleganciát tükrözött.

A közösen főzött ebédet hatan fogyasztottuk el - Charles, Max Verstappen, a barátnője, Kelly Piquet, Kelly tündéri kislánya, Penelopé, Lando és én. Az étkezés elképesztően jó hangulatban telt, utána pedig szinte az utolsó morzsáig megettük a Maxék által hozott nagy tálcányi sütit. A brazil nővel bevállaltuk a mosogatást azzal a feltétellel, ha addig a fiúk figyelnek a kislányra. Nyilván nem kellett őket sokáig győzködnünk. 

Ebéd után Maxék hazamentek, hogy letegyék Penelopét aludni, Charles pedig átszaladt valamiért az édesanyjához, így ketten maradtunk a lakásban. Én még a konyhapultnál állva töltöttem magamnak egy pohár vizet, amikor megéreztem két kart a derekamra fonódni. Mellkasa a hátamnak préselődött, parfümjének jellegzetes illata az orromba kúszott, fejét a nyakhajlatomba döntötte. Nem fordultam felé, nem akartam megtörni ezt az idilli pillanatot.

- Van egy meglepetésem. Vegyél fel kabátot és indulunk. - mondta az állát a vállamra helyezve. Oldalról puszit nyomott a hajamba, majd sarkon fordult és magamra hagyott. Követve a példáját az ideiglenes szobánkba mentem, hogy felöltözhessek. Egy halvány bézs testhezálló, hosszú ruhát, barna magassarkú térdcsizmát és egy szövetkabátot vettem fel, mivel itt délen közel sem volt olyan hideg, mint Magyarországon vagy Angliában. 

Az utcára kilépve egészen enyhe idő fogadott. December lévén ilyenkor a Nap már lemenőben volt, de még volt kb másfél óránk sötétedésig. Lando összefűzte a kezeinket és a kabátzsebébe tette, ami bár nem fáztam, mégis jó érzéssel öntött el. 

Az utcák szinte kihaltak voltak, amit most nem is bántam, jól esett kettesben lenni egy kicsit az elmúlt hetek után. Jó húsz perce sétálhattunk, amikor felértünk egy hosszabb lépcsősor tetejére, egy kis terasz-szerűségre. A közepén egy cédrus fa állt alatta egy paddal, a teret pedig kőkorlát fogta közre, a szélén egy érmével működő turistatávcső volt. A lemenő Nap sugarai a rózsaszín és a narancssárga különböző árnyalataira festették a fátyolfelhőket, a kikötőben horgonyzó jachtok fém alkatrészein pedig meg-megcsillant a Nap fénye. Az egész összkép... szavakkal leírhatatlan volt.

Életem egyik legszebb naplementéje.

A korláthoz mentem, hogy csinálhassak pár képet, amiket majd elküldhetek a családomnak, mikor Lando kivette a kezemből a telefont és a zsebébe süllyesztette. Arcát a nyakhajlatomba fúrta és apró, de nyálas csókon nyomott a fülem mögötti érzékeny pontra. Jóleső borzongás futott végig a testem minden porcikáját, mint minden egyes hasonló gesztusától. Nagyot nyelt, majd kotorászni kezdett a zsebében. A hajamat félretéve babrált valamit a tarkómnál és hirtelen egy nyakláncot éreztem meg a nyakam körül. 

- Hunyd be a szemed. - mondta halkan, mintha attól félne, hogy bárki megallana minket. De egy árva lélek sem volt körülöttünk. Tettem, amit kért. Szembe fordított magával, gyengéden kisöpörte az arcomba hullott hajszálakat. - Mostmár kinyithatod. 

A mellkasomra lepillantva egy vékony ezüstlánccal találtam szembe magam, rajta egy kulccsal. Egy valódi kulccsal. Nem azzal a giccses, ciráldás, arany színű változattal, hanem egy sima, átlagos kulccsal, ami minden boltban kapható zárhoz járni szokott.

- Ez az én karácsonyi ajándékom, Szerelmem!

- Köszönöm, Lando. - nyomtam apró csókot az ajkaira. - De a lakásodhoz már adtál kulcsot, nem? - néztem rá értetlenül, hiszen kb két hónapja adta nekem praktikusság céljából.

- Félreértesz, Kicsim. - rázta meg a fejét mosolyogva. - Ez nem oda van. Ez más. Ideköltöznél velem Monacoba?

Teljesen ledöbbentem. Én? Vele? Ide? A válaszom természetesen igen lenne, de nem tudtam kinyögni egy értelmes szót sem. Csak egy bólintásra futotta.

Az állam nagyot koppant a padlón vagyis inkább a járdán. Direkt megbeszéltük, hogy nem ajándékozunk drága holmikat egymásnak karácsonyra, csak valami jelképeset. Olyat, amiről azonnal a másik jut eszünkbe. Erre itt van ez...

- Igen? - kérdezett vissza, mire ismét bólintottam, viszont nem úgy tűnt, mint aki elégedett lenne. - Hallani akarom, ahogyan kimondod, Hanna. - a nevem puhán csúszott ki az ajkai között. Imádtam, amikor a nevemet mondja, egyszerűen akkor hallatszott a legszebben az az öt betű.

- Igen. - feleltem és újból becézgetni kezdtem az ajkait. - Boldogan ide költöznék veled. - suttogtam néhány miliméterre eltávolodva tőle.

Javítva:

2023.10.23.