Our Ways Cross Each Other

11. fejezet

Úgy döntöttem, hogy ma nem az íróasztalom előtt ülve töltöm a "munkanapom", hanem kiülök a Paddock Club teraszára, mivel szerencsére ma nincs olyan tikkasztó hőség, mint az elmúlt napokban.
Már lement a hétvége harmadik szabadedzése is, a fiúk pedig túl voltak az interjúkon. Időközben beszéltem anyával is és megnyugtattam, hogy minden rendben, jól vagyok, nem nyelt el a föld. Hiába élek már évek óta a fővárosban, még mindig ugyanannyira aggódik értem, mint amikor felköltöztem az egyetemi éveim kezdetén.

Megcsippant a telefonom. Üzenetem jött Tőle.

- " Szia. Lenne kedved csatlakozni hozzánk este a hotelban? Csak pár barátom lesz ott..."

- Szia. Persze, benne vagyok.

- " Elküldök érted egy kocsit. Hétre ott lesz a lakásod előtt..."

- Megbeszéltük.

A nap gyorsan eltelt. Landonak egész jó helyet sikerült megszereznie az időmérő során, ugyanis a hetedik rajtkockából indulhat holnap délután. Amint vége lett a kvalifikációnak, én már indultam is a pálya kijárata felé, hogy elkerüljem a tömeget és hívtam egy taxi. Hazaérve kifizettem a fuvart és még elugrottam bevásárolni a közeli boltba. Úgy döntöttem, hogy egy tálca süti kíséretében megyek a hotelba, hamár meghívott magukhoz. Bekevertem a kuglóf tésztát és amíg sült, ettem pár falatot vacsora gyanánt. Az elkészült sütit egy tányérra tettem és összekészültem, mert perceken belül itt van értem az autó.
A hotelt a hátsó bejáraton át közelítettük meg. A lift ajtajáig elkísért a sofőr, majd elmondta a fiú szobaszámát és magamra hagyott.

A már ismerős ajtó elé érve egy pillanatra megtorpantam, majd pár másodperces hezitálás után kopogtattam. Charles Leclerc nyitott ajtót. Valami furcsa árny suhant át az arcán, amit felváltott a jól megszokott Leclerc-mosoly és beengedett. A tévével szemben ültek a fiúk és teljes beleéléssel videojátékoztak. Mi mással játszanának, ha nem F1-es játékkal? Olyannyira elmerültek benne, hogy észre sem vették, hogy eggyel többen lettünk a szobában annak ellenére, hogy a szokásostól eltérően hangosan köszöntem. A sütit leraktam az asztalra és visszamentem a nappali részbe. A kanapén Lando mellett ült Alex (Albon) és Gerorge (Russell), az egyik fotelben pedig Charles, így helyet foglaltam az egyetlen szabadon maradt helyen, ami történetesen a monacói pilóta mellett volt.

- Gyakran játszotok együtt? - kérdezem tőle. Olyan kínos volt ott ülni csendben, inkább kezdeményeztem beszélgetést.

- Hétvégente gyakran összeülünk. Versenyek előtti levezetésnek tökéletes, hiába ülünk szinte minden nap a versenyautóban. - fordult felém a fejével. - Nem vagy nagy játékos, jól sejtem?

- Hát, nem éppen mondanám magam annak, de gyerekkoromban az unokatestvéreimmel sokat játszottunk. Ennek már lassan 10 éve. - váltottam át egy hirtelen ötlettől vezérelve olaszra. Az arcát érdemes lett volna lefényképezni, mikor meghallotta, hogy nem angolul válaszoltam neki.

- Hány nyelven beszélsz te?

- Folyékonyan angolul és olaszul, de németül is tudok valamennyire, de az csak rámragadt. Szóval, ha úgy vesszük négyet, a magyarral együtt.

- Elmehetnél tolmácsnak... - kezdte volna a mondatát, azonban Alex üvöltése félbeszakította.

- Nem hiszem el! - kiáltotta a thai pilóta. - Lando, csaltál. Mind a ketten csaltatok. Igazán megtanulhatnátok végre felnőttek módjára játszani...

- Nem, drága barátom. Aki tud, az tud. Valld csak be magadnak, hogy Georgedzsal mindketten jobbak vagyunk nálad. Nem szégyen, ha valaki kevésbé tehetséges, mint a barátai... - próbálta volna komolyan mondani, de a szeme körüli nevetőráncok és gödröcskék elárulták. Végül már négyen a hasunkat fogtuk a nevetéstől Alex kivételével, aki csak a fejét csóválta. Lando felállt, felém sétált, egy öleléssel üdvözölt és a fülembe súgta, hogy "Ha elmentek, mindenképpen beszélni szeretne velem."

- Nem szeretnéd kipróbálni, hogy mivel zsibbasztjuk az agyunkat? - kérdezte Alex és az X-box felé pillantott.

- De. Benne vagyok!

- Játszottál már egyáltalán? - érkezett az újabb kérdés, de ezúttal Georgetól.

- Még évekkel ezelőtt, az unoka öcséimmel, de azóta nem. Viszont az alapokkal tisztában vagyok...

- Akkor mire várunk?! Gyere, kihívlak egy "futamra". - intett a Mercedes pilótája a tévé irányába. Leültem Lando korábbi helyére és a kezembe nyomták az egyik kontrollert. Az első körben legalább háromszor csapódtam a falba, de legalább a "profik" ahelyett, hogy kinevettek volna, tanácsokkal láttak el és próbáltak segíteni. Pár perc alatt belejöttem, viszont sem Georgeot, sem Alexet nem tudtam legyőzni. Mit is vártam... De ahogy a mondás tartja, a remény hal meg utoljára...

Irtó jól szórakoztunk az este. Annyit nevettem, mint az elmúlt időszakban soha. Nem hittem volna, hogy azok a srácok, akik a pályán gyakran a komoly arcukat mutatják, ilyen jó fejek lehetnek. A süti persze az utolsó morzsáig elfogyott. Annyit fűztek hozzá, hogy majd egy kicsivel többet edzenek. A három pilóta fél kilenc körül lelépett, ugyanis holnap már itt a futam és muszáj jól teljesíteniük, így Landoval ketten maradtunk.

- Van kedved maradni estére?

Javítva:
2023.10.03.