Our Ways Cross Each Other

15. fejezet

"Meglesz az, amire vágytál, amit akartál,
Amit százszor is újracsináltál.
Igen. Az lesz az igazi."
~Coleen Hoover: Maybe Someday (részlet)~

Hanna
Vasárnap

A pályára kiérve hatalmas tömeg fogadott minket, hiába érkeztünk korábban. A paddockon keresztül sétálva rengeteg autogramot vagy fotót kérő rajongóval találkoztunk, de persze újságíró is akadt bőven. Alig tudtunk lerázni őket. Egy darabig Landoval, Zac Brownnal és Charlotttal, Lando sajtósával mentünk a motorhomeok felé, de félúton leváltam tőlük. Még a futam előtt megpróbálok kivenni szabadságot a jövő hétre. Szerencsére elég rendes főnököm van, így remélhetőleg elenged. És amúgy sem lesz most egy darabig nagyobb program a pályán, mivel túl leszünk a Magyar Nagydíjon.

A verseny kezdete előtt fél órával értem oda a McLaren garázsába. Összefutottam Charlotteal.

- Lando vár a pihenőjében, most jöttem ki tőle és mondta, hogy mindenképp küldjelek be hozzá, ha látlak. A folyosó végén a bal oldali utolsó ajtó. - mondta és azzal otthagyott. Kedves nő, már csütörtökön találkoztunk, a színpadi interjúk előtt. Az ominózus interjú előtt... Megkerestem az ajtót, de belépve nem várt látvány fogadott. Lando a kanapén ült, fejét a két keze közé hajtotta és valamit alig hallhatóan motyogott.

- Hello. - érkezésemre felkapta a fejét. Szemei vörösek voltak, arca pedig meggyötört. Mi a franc történt itt?! Amikor utoljára láttam, még minden rendben volt és mosolyogva sétáltunk a paddockban. - Minden oké?

- Szia. Aha? - inkább hangzott kérdésnek, mintsem normális válasznak.

- Nem úgy tűnsz, mint akivel minden rendben van. - elfogott az aggodalom. Ilyen állapotban nem ülhet autóba. Márpedig hamarosan kezdődik a verseny. És ha valami baja lesz? Felé lépkedtem, majd helyet foglaltam mellette. Ahogy hátát kezdtem simogatni, izmai megfeszültek. Végigfeküdt a kanapén, fejét az ölembe hajtotta.

- Az előbb hívott apa... Anyával összevesztek valami apró szarságon és anya rosszul lett. És a futammal kapcsolatban is rossz előérzetem van... - ahogy panaszkodott, a göndör tincseit bizergáltam. Egyszercsak megcsörrent a dohányzóasztalon lévő telefonja. A kijelzőn az apja neve szerepelt.

- Bocs. - felült és fogadta a hívást. - Szia apa. Hogy van anya? - kérdezte azonnal. - Hála az égnek. Ha vége a versenynek, még felhívlak. Oké, köszi. Vigyázz anyára! - és bontotta a vonalat. Hatalmas sóhaj hagyta el a száját, arca ezerszer jobban festett, mint fél perccel korábban. Kíváncsi tekintettel néztem rá, hátha elmondja. Azzal is könnyítene a lelkén, nem kéne magában tartogatnia.

- Jobban van. Csak megviselte a vita. - ült vissza mellém.

- Jobban érzed magad?

- Sokkal. Nem tudtam volna teljesen a vezetésre koncentrálni, ha most nem hívnak fel. - csak bámult maga elé, agyban valahol teljesen máshol járt. Az arcához nyúltam és magam felé fordítottam. Alighogy rám nézett, rögtön az ajkaimra tapadt. Ez a csókja szintén más volt, mint a korábbiak. Ezúttal benne volt minden érzelem. A gyengédség, fájdalom, a szeretet, az izgalom. Minden csókja más és más. Az idilli pillanatunknak az edzője kopogása vétett véget.

- Ezt nem hiszem el! - szűrte a fogai közt a brit. Ujjainkat összekulcsolta a tarkóján és hátradőlt. - Gyere be!

- Ideje készülődni. Húsz perc múlva a kocsiban kell ülnöd. - feltápászkodott a kanapéról, engem is magával húzva. - Igyekezz már! Ne úgy mozogj, mint az anyatetű! A rajt nem vár meg! Az előbb már bemelegítettünk, képtelenség ilyen gyorsan ellustulni! Figyi... Te. Igen, te. - intett felém. - Légyszi figyelj rá, hogy öt perc múlva kint legyen a garázsban, harcra készen. - mondta a férfi, majd kisétált a helységből.