Our Ways Cross Each Other

14. fejezet

Lando

Reggel kipihenten keltem, ami az elmúlt időszakra nem igazán volt jellemző. A szememet kinyitva egy lány feküdt mellettem. A Lány. És ettől a látványtól mérhetetlen boldogság áramlott szét a testemben és a lelkemben.

Nagyon rövid idő alatt vált nagyon-nagyon fontossá számomra.

Reggeli közben bedobta, hogy kérdezzünk párat, azért, hogy jobban megismerjük egymást. Támogattam az ötletét, mert a tanulmányain és apró-cseprő dolgokon kívül nem igazan beszélgettünk komolyabb témákról. De a negyedik kérdés után jött az, amire egyáltalán nem számítottam volna. Olyan dolgba sikerült beletrafálnom, ami túlságosan is mélyen megérintette és könnyek szántották végig gyönyörű arcát.

- Hé, nincs semmi baj. Itt vagyok. Mondd el, mi bánt, hátha tudok segíteni. - aggódva léptem oda hozzá és próbáltam megnyugtatni. Az előbbi könnyed, vidám hangulatnak már nyoma sem volt. - Whowhowho... Sssssh... Semmi baj. - A hátát simogattam, hátha abbahagyja a sírást és elmondja, mi zaklatta fel ennyire. Arcát a nyakamba hajtotta és hozzám bújt. Olyan törékeny volt... Úgy tartottam, mintha egy porcelán baba lenne a karjaim közt, ami bármelyik pillanatban összetörhet. Vigyáztam rá. Úgy éreztem, hogy ez az én feladatom. Az én dolgom, hogy ne érje baj. Magamhoz szorítottam és már-már elveszett az ölelésemben. Olyan aprónak tűnt...

Aztán elmondta. A történet végén az államat a padlóról kellett felvakarni. Elképesztő' nehéz dolgokon ment keresztül. És nagyon, nagyon erős, amiért a történtek után talpra állt és segített a családjának és azokon, akik hasonló helyzetbe kerültek, mint Ő. Bár átérezni nem tudom a helyzetét, annyit viszont tehetek, hogy mellette állok és támogatom. Azok után, amiket átélt... Elmondása alapján rengeteg munkája van abban, hogy úgy álljon lelkileg, ahogy jelenleg. Vannak rosszabb napok, amikor minden nehezebben megy, de ha az ember találkozik Vele, eszébe sem jutna, miken ment keresztül. Csak egy mosolygós, vicces, életvidám huszonévessel állnának szemben. Mert az is. Többnyire. De mindenkinek van egy álarca. Vannak, akiknek tudatosan és vannak, akiknek az élet adta a kezükbe azért, hogy kevésbé sérüljenek lelkileg egy-egy csalódás alkalmával. Nekem is van egy ilyen álarcom, amit a média előtt húzok fel, ha egy verseny nem úgy sikerül vagy ha egyszerűen "csak" rossz passzban vagyok.

Ezután a beszélgetés után sokkal közelebb éreztem magamhoz. Éreztem a belém vetett bizalmát, amit gondolom, hogy nem sok ismerőse érdemelt ki. És én is megbízok Benne. Meg sem fordult a fejemben, hogy csak a pénzemre vagy a hírnévre hajtana. Meg különben is, én hívtam el randizni, nem pedig Ő akaszkodott rám.

Úton vagyunk a lakásához. Korábban indultunk el, mint a barátaim, mert Hannának még van egy kis dolga otthon. Részben miattam, mert én vettem rá arra, hogy aludjon velem annnak ellenére, hogy este nem hozott magával semmit a válltáskáján és azon a tálca rettentően finom sütin kívül. A kocsiban ülve már alig érződött a reggeli közben kialakult szomorkás hangulat. Bekapcsolta a rádiót. Egész jó zene szólt, persze magyarul. Állítása szerint az idei nyár slágere és május óta a csapból is ez folyik. Énekelni kezdett. Nem volt kifejezetten szép hangja, de a lelkesedés, amivel énekelt mindenben kárpótolt. Ahogy a zene ütemére ringatózott a kocsi ülésén és magyarul énekelt, szinte egy másik világba csöppent. Egészen más kisugárzása van, ha az anyanyelvén beszél, vagy akárcsak most, énekel. Olyankor egy fokkal, mintha felszabadultabb lenne, de borzasztóan hadar. Kb, mint én amikor valamelyik húgommal vitatkozok.

- Lenne kedved a McLaren garázsából nézni a versenyt? - kicsit félve kérdeztem, de próbáltam magabiztosságot sugározni. Lassan már magamnak is nyomulósnak tűnök, de tényleg...

- Persze. Még úgysem voltam soha a Ringnek azon a részén.

A lakásába felkísértem, ugyanis szerinte kelleni fog neki fél óra, mire összeszedi magát és addig ne punnyadjak a kocsiban, inkább jöjjek fel, mert itt legalább leültek a kényelmes kanapéra. Nem kellett kétszer kérnie. Az ajtó előtt állva kotorászni kezdett a táskájában. Már szinte könyékig benne volt, mikor egy diadalittas felkiáltással a magasba emelte a lakáskulcsát. Ismerős a helyzet, csak én a hátizsákommal szoktam eljátszani ugyanezt. A lakásba belépve valószínűleg a fürdőszoba felé indult el. A kanapéra leülve kezembe vettem a telefonom, hogy csekkoljam azt a temérdek olvasatlan üzenetet, ami Charlestól és Jontól érkezett, és válaszként gyorsan visszaírtam egyiküknek, hogy majd a pályán találkozunk, most dolgom van. Visszasüllyesztettem a zsebem mélyére a telefont és körbenéztem a helységben. Ha hozzá passzoló szobát kéne elképzelni, nagy valószínűséggel hasonlóra gondolnék. Letisztult, fehér falak, a polcokon rengeteg könyv és képek. Családi, gyerekkori képek.
Hallottam, ahogy fogat mos. Aztán a néma csendet egy csattanás és egy "Bazdmeg!" felkiáltás törte meg. Gondolom, káromkodott. Az ilyet minden nyelven megérti az ember, márcsak a hanglejtés miatt is. Nyilván nem azt mondta ilyen hangsúllyal, hogy De szép az élet!

- Minden oké? - kérdeztem tőle.

- Persze, csak lehajoltam és kiesett a telefon a zsebemből. - kiáltott vissza a szomszédos helységből.

Bő tíz perc elteltével egy hosszú, virágos nyári ruhában tért vissza a hálószobából. A nyakkivágás egy kis rálátást engedett a melleire, anélkül, hogy visszataszítóvá tette volna. Derékig érő haját egy magas copfba fogta, belebújt a szandáljába, majd vállára vette a kistáskáját. Egy nagyobb táska után nyúlt, amiből kilátszott a laptopja és pár papír, feltehetően a munkája. Vagyis csak nyúlt volna, de kikaptam a kezei közül. Egy darabig kérlelt, hogy adjam vissza, de inkább feladta. Napszemüvegét a fejére tolta és elindultunk a lépcső felé.

A pályára belépve már most, kora reggel hatalmas volt a nyüzsgés. Rengeteg fotós és riporter vett körbe minket, azt kérdezgetve, hogy Ki ez a lány mellettem?, Együtt vagyunk? Ha igen, akkor mióta? Hamarosan csatlakozott hozzánk Zak, a csapat vezérigazgatója és Charlotte, a sajtósom. Nekik szerencsére sikerült lerázniuk a piócaként ránk tapadó firkászokat. Kb. félúton levált tőlünk, mert még el kellett ugrania az irodába, hogy szabadságot vegyen ki a jövő hétre. Boldoggá tett, hogy velem tart Angliában és Belgiumba is. Egyrészt nem lesz olyan magányos és üres a házam, másrészt lesz, aki támogat a versenyhétvége alatt. Márcsak a puszta jelenlétével is...

Javítva:
2023.10.06.