𝐍𝐞𝐯𝐞𝐫𝐭𝐡𝐞𝐥𝐞𝐬𝐬 | 𝑱𝒖𝒏𝒈𝒌𝒐𝒐𝒌 |

Daseos

Arra lettem figyelmes, hogy isteni illatok áramlottak a konyhából, így felakartam tápászkodni a kanapéról, de ekkor ért a felismerés, hogy bevan kötve a kezem.
És azon támaszkodtam, ami nem kicsit fájt.

-Hogy annak a jó.... büdös ápolónak az életét átkoznám el a... -kezdtem a szitkozódást, amint beléptem a konyhába a bekötött kezemet fogva.

Erre Jungkook és anya elnevette magát, ami nem kicsit volt idegesítő.

-Mivan, mit nevettek? -kérdeztem kicsit sem kedvesen.

-Majd megszokod. Nyugi... -utalt a sérült testrészemre. Anyára nem tudtam haragudni, hisz már elmondtam az okát, de Jungkook még mindig vigyorgott az idétlen fejével.

-Ennyire vicces, hogy majdnem meghaltam egy hülye baleset miatt? Hah?! Vigyorogj csak nyugodtan, akkor majd én is röhögve fogom végig nézni ahogy elvérzel! -ordítottam a képébe, és kirohantam az előszobába magamra kapva egy kabátot és egy bakancsot. Az ajtót lehető legjobban becsaptam és neki indultam, hogy levezessem a feszültséget.

Mivel még csak délután volt, így sokáig egyedül lehetek majd.
Elmentem egy közeli parkhoz és leültem egy padra.
Onnan bámultam a nyugodt tájat.

Ezzel a kirohanásommal megástam a sírom, de ez most a legkevésbé sem érdekelt.
Hogy tud valaki elpoénkodni egy ilyen szituációt. Nem is értem... Lehet jobb is lett volna, ha nem találnak rám időben... Nem ez hülyeség!
Jesszus, ne gondoljak már ilyenekre! Anyának szüksége van rám, de Jungkook meg 2 hét és húz is el innen, mert anya múltkor 3 hétről beszélt, és abból egyet végig aludtam, szóval csak 2 hét és minden a régi lesz.. Jungkookot meg addig ignorálom aztán meg van oldva.

Már egy ideje üldögélhettem ott, mikor is megszólalt a telefonom. Anya nevét írta ki, de mivel semmi kedvem sem volt az aggódó hangját hallgatni, így lenémítottam a készüléket.

Elindultam valamerre a faluban, csak mentem és mentem. Nem érdekel már semmi és senki. Csak az egyedül létre vágytam most, akármennyire is rosszat tett az nekem.

Felértem egy dombra és onnan valami elképesztő volt a látvány. Még sosem jártam erre felé. Pont elkaptam a naplementét, és az valami gyönyörű volt.

Elláttam a mellettünk fekvő városig, ami narancssárga árnyalatokban úszott.
Gyorsan készítettem is pár képet róla a telefonommal és akkor láttam hogy eléggé elment az idő, már este 6 múlt. Anyumtól 30 nem fogadott hívás és 15 olvasatlan üzenetem jött, hogy azonnal menjek haza. Erre csak megforgattam a szemem.
De ami viszont kiszúrta a szemem az egy ismeretlen szám volt, ami vagy 10-szer hívott. Kicsit beparáztam. De aztán nem sokkal később leesett hogy ez tuti Jungkook száma. Így lenyugodtam.

Már sötét volt, amikor elindultam haza. Nem akartam egyből lecseszést, amint belépek majd az otthonomba, így gyorsan felhívtam anyát, hogy tisztázzuk a dolgokat vele. Már tárcsáztam is őt.
És szinte egyből fel is vette.

-Szia anya. Még mielőtt haza érnek, bocsánatot szeretnék kérni a pár órával előbbi dolgok miatt. Tudod, én semmiért sem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni téged. Csak nagyon dühös lettem, és egyszerűen nem tudtam vissza fogni magam. Remélem megérted, és nem haragszol. Bocsánat... -suttogtam már a végét.

Anya nem szól semmit, és már elgondolkoztam, hogy lehet lerakta amikor megszólalt.

-Semmi baj. Nincs semmi baj. Teljesen megértem. De légyszíves mostmár gyere haza. -kért halkan.

-Már úton vagyok. Szia anya. És köszönöm. -búcsúztam el, majd kinyomtam a hívást.

Hát nem hittem volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni, de örültem neki.
Őszintén szólva azt hittem, hogy már papot is hívtak a temetésemre. Sosem szoktam így viselkedni, nyilván ez anyának sem tetszett.