𝐍𝐞𝐯𝐞𝐫𝐭𝐡𝐞𝐥𝐞𝐬𝐬 | 𝑱𝒖𝒏𝒈𝒌𝒐𝒐𝒌 |

Seumulnes

Halk súgdolozásra keltem, de nem tudtam kivenni, hogy kik lehettek azok és mit beszéltek.

Nagyon nehéznek bizonyul kinyitni a szemeimet és megmozdulni is alig bírtam.

Most nyilván a kórházban vagyok még.

-Nézd... felébredt. -hallottam meg végül valaki hangját.

Pár perc múlva aztán rávettem magamat arra, hogy kinyissam a szemeimet.

Az a rengeteg érzelem, ami átfutott rajtam...

-Anya...? -gyűltek könnyek a szemeimbe.

Nem tudtam, hogy mérges legyek-e rá, amiért ott hagyott kétszer is, vagy örüljek, hogy újra láthatom őt.

-Kicsim... mondd, hogy nem fáj semmid. Jól vagy? Hogy érzed magad? Éppen most beszéltem egy orvossal. Annyira aggódtam érted. -ölelt át a kórházi ágyamon.

-Jól vagyok, és nagyon örülök, hogy itt vagy, de hogy van Jungkook? -tértem rá a számomra fontos dologra. Lehet ez bunkóság volt, de ez van. Szeretem őt.

-Azt hiszem, hogy megműtötték a lábát. -válaszolta engem vizslatva.

-Odamehetek hozzá? -próbáltam kikelni az ágyamból, de anya visszatartott.

-Infúzión vagy, nagyon legyengültél. Majd egy kis idő múlva átmehetsz hozzá. Addig pihenj. Ő is ezt teszi most. -tolt teljesen vissza az ágyra.

-Oké. -sóhajtottam egyet beletörődően, mert úgysem lenne erőm felkelni.

-És, mesélj... Mi történt veled és Jungkookkal? -szentelte nekem minden figyelmét.

-Hát... Kookot lábon lőtte egy ember egy boltban, de én visszalőttem és... meghalt.... meg lőttem pár ilyen lényt is, és Jungkookkal szorosabb lett a kapcsolatom, mint volt. Nem tudom mit kéne még mesélnem. -soroltam.

-Te öltél? Mégis honnan szereztetek fegyvert? -lepődött meg.

-Kook hozta egy áruházból. De erről ne beszéljünk. -mert tudom, hogy egy anyukának nem a legjobb dolog azt hallgatni, hogy lett a lányából egy gyilkos.

-Rendben. Én mindenhogyan szeretlek, és szeretni foglak, ezt jegyezd meg. Most pedig pihenj. -adott egy puszit a fejemre.

-Örülök, hogy épségben itt vagy. -mondta még az ajtóban állva.

-Én is, hogy te jól vagy. -válaszoltam mosolyogva.

A nagyiék is, gondolom jól vannak,.

Azzal újra elnyomott az álomvilág..

_____

Mikor felébredtem a fali óra 23:50-et mutatott. És ki kell mennem mosdóba..

Az infúzió már rá volt ragasztva a kezemre szóval azzal szerencsére nem lesz baj.

Viszont még elég gyengének éreztem magamat. Viszont ha menni kell, akkor menni kell, nincs mese.

Amint a lábamat a hideg padlóhoz érintettem, bizseregni kezdtem.
Túl hideg.

Belebújtam gyorsan a cipőmbe. Szerencsére a szükséges ruhadarabjaimat rajtam hagyták.

Felálltam, és akkor éreztem, hogy azért még nem vagyok a topon, de sokkal jobban vagyok, mint amilyen állapotban voltam nem rég.

Kimentem a picike kis szobából és egy folyosón találtam magam, ahol egy nagyon minimális fény világított. A folyosó végen a varóterem volt, ahol most egy lelket sem láttam. Gondolom mindenkinek jutott elég ágy.

Megnéztem, hogy kivan-e valahova írva, hogy mosdó vagy valami...
A folyosó másik felében meg is találtam a feliratot. Becsoszogtam, majd elintéztem azt, amiért jöttem. A tükörbe is belenéztem, és újra megcsodáltam a hajam. De a fejem sem néz ki rosszul, annak ellenére, amiken eddig keresztül mentünk.

-Dézi? -szólalt meg valaki a hátam mögül.

Úgy megugrottam, hogy bevertem az oldalam a mosdó szélébe.

-Ahj... ki vagy?! -kerdeztem aztán körülnéztem a hátam mögött.
De senkit nem láttam magam mögött.

-Nézz a tükörbe! -utasított, bár ismerős a hangja.

Gyorsan odakaptam a tekintetem... hát majdnem le is állt a szívem.

-Basszus... Jungkook? -sápadtam el. Már réges rég elfelejtettem őt.

-Az ám. De melyik? -mosolygott rám gonoszul.

-A... démon?! -estem kétségbe.

Vajon most mit akarhat tőlem..? Ez ijesztő. Eddig azt hittem csak álmodtam...

-Bizony. -bólogatott.

-Mit szeretnél? -próbáltam lehiggadni.

-Csak azt szeretném közölni, hogy túl unalmas vagy, ezért találtam valaki jobbat, akit zaklathatok. Nyugi, nem ismered. -mondta flegmán.

Akkora kő esett le a szívemről, hogy azt hallani lehetett volna. Azt hittem megint folytatódik ez a hülyeség, és meg is ijedtem, de szerencsére nem. Vége van már..

-Huh... oké.. és tulajdonképpen te mi vagy? -kérdeztem megkönnyebbülten.

-Az nem fontos. Akkor én megyek is. Sok sikert Jungkookhoz. Tudom, hogy tetszik. -kacsintott rám és eltűnt.

-Mi? De én... hm? -értetlenkedtem.

Mindegy, az a lényeg hogy egy gonddal kevesebb, ő kilépett végre az életemből, akármi is volt.

Kiléptem a folyosóra, és kifújtam a benntartott levegőmet.

Talán most nyithatok egy új fejezetet...?
Még biztosan nem..

Erre a gondolatomra hallotam, hogy valaki a hangok alapján megmosta a kezét a férfi mosdóban.

Nem tudom ki lehet az, de épp menni akartam már el onnan, amikor az ajtó is kinyílt.

Direkt úgy tettem, mintha nem hallottam volna, hogy kilépett az illető a helységből.

De amikor meghallottam a hangját...

-Dézi? Tényleg te vagy az? -jött utánam.

-Tanár úr... maga mit keres itt?

Holott tudtam, hogy itt tartózkodik mert vele beszéltem az előző kórházban, de egy kicsit meglepődtem, hogy pont ő volt most itt.

De ő erről mit sem tud...

Köszönöm, hogy elolvastad!