𝐍𝐞𝐯𝐞𝐫𝐭𝐡𝐞𝐥𝐞𝐬𝐬 | 𝑱𝒖𝒏𝒈𝒌𝒐𝒐𝒌 |

Seumul Daseos

-Te hogy kerülsz ide? Mikor jöttél? -lépett elém.

-Azt hiszem tegnap jöttünk. Maga hogy hogy itt van? -kérdeztem.

-Egyik rokonom itt dolgozik és idehívott segíteni. De veled mi történt? -váltott át aggódóvá.

-Csak egy kicsit legyengült a szervezetem. -nyugtattam meg, aztán elkezdtünk egy random irányba sétálni, lassan.

-Aha.... és mit fogsz ezután csinálni? -kérdezte.

-Fogalmam sincs. Valahogy nincs A tervem, nemhogy B. -sóhajtottam fel. -Maga mihez fog kezdeni?

-Először is... Most már nem kell magáznod. Most már csak simán Alex. -nevette el magát a semmin. -Amúgy meg egy hét múlva küldenek a fővárosi repülőtérre egy járatot, ami kivisz mindenkit Londonba, és kapunk egy kis pénzt, mivel tudják, hogy milyen helyzetben vagyunk. Szóval abból fedezhetjük a megélhetésünket, ameddig munkára nem tálalunk. -bombázott meg információival.

-Ön... vagy is te honnan tudsz ennyi mindent? -kerekedtek ki a szemeim.

-Megvannak a kapcsolataim. -kacsintott rám.

-És mindenkinek ki kell utaznia? -kíváncsiskodtam.

-Igen. Ingyenes az út, szóval megéri. Meg gondolom angolul is tudsz. -érvelt.

-Igen. Ezek szerint nincs más választásunk. A közép sulit meg majd ott kell befejezni? -belegondolni is rossz.

-Sajnos igen. De hidd el.... Minden rosszban van valami jó is. -vidított fel.

Vagy is csak akart.. Nagyjából sikerült neki.

-Igen. Ez így van. -helyeseltem.

Ekkor nyílt pont az az ajtó, ami mellett elakartam menni.
Újabb szívroham...

-Jesszusatyám.... -kaptam a szívemhez.

-Dézi? -hallottam meg a nagyon ismerős hangot.

Deja vu...

-Jungkook... tényleg te vagy az. -jelentettem ki, és annyira megörültem, hogy újra láthattam, hogy belerohantam az ölelésébe, amit persze egy aranyos nevetéssel és egy szoros öleléssel díjazott.

-Nagyon hiányoztál... -búgta a fülembe. -De vigyázz a lábamra. -figyelmeztetett.

-Oh... bocsánat. Nagyon fáj? -engedtem el.

-Nem, most már, hála neked. Mi történt veled? Nagyon megijesztettél akkor.

-Csak legyengült a szervezetem és kialudtam magam. -mosolyogtam.

Ebben a pillanatban csak ő létezett, és én. Néha a pillanatnak is lehet élni, nem? Főleg most, amikor Kook olyan jóképű. A minimalis fény miatt csak úgy csillognak a szemei.

-Jó, hogy jobban vagy. -ölelt át újra.

-Te is hiányoztál. -válaszoltam neki.

-Khm... Khm... -hallottuk meg a harmadik személy hangját.

-Ja... igen... ő itt Alex, a volt tesi tanárom. -mutattam be Kooknak zavartan, mivel teljesen kiment a fejemből, hogy amúgy Alex is itt van.

-Én meg Dézi barátja vagyok, Jungkook. -jelentette ki, és jól kezet ráztak.

Áh... értem... szóval, mivel egyszer vagy kétszer a barátomnak neveztem Jungkookot, hivatalosan is az lett? Na ezt majd még tisztázzuk.

-Örülök, hogy találkoztunk. -mondta Ákos.

Most ezek tényleg örülnek, hogy találkoztak, vagy nem? Ha szemmel lehetne ölni, akkor áshattam volna már 2 sírt is, de egyiket se magamnak.

-Merre indultál eredetileg? -oldtam egy kicsit a feszültséget.