𝕐𝕖𝕤 𝔻𝕒𝕕𝕕𝕪 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

Ismét találkozunk

"Nem szoktam lassú gyilkosságot csinálni mert túl sok idő és úgy nem olyan élvezetes számomra, de hát most végül is épp az a lényeg hogy feltűnés nélkül üssem el az időt."

Hogy mi a hosszú gyilkosság lényege? Egy ősi élőhalott találta ki annak idején, név szerint Jonathan Blake, de a legtöbben csak The puppeteer-ként (Bábmesterként) ismerik.
Az egész alapja, hogy kiválasztasz egy személyt, aki mondhatni a bábod lesz. Heteken, sőt hónapokon keresztül sodrod depresszióba, míg teljes lelki roncs lesz. Ekkor elmész érte és kinyírod, amit öngyilkosságnak állítasz be, így mindenki hitelesnek fogja gondolni. 

De hogy hogyan lehet valakit depresszióba sodorni? Egyszerű. El kell hitetni vele, hogy senki se szereti, hogy neki semmi se megy és hogy az egész világ szar. Ezt meg lehet oldani két féle képen is. Vagy megjelensz annak a személynek és képzeletbeli barátjaként oldod meg a dolgot, persze úgy, hogy elhiteted vele, hogy az ő agya szüleménye vagy. Vagy a másik lehetőség, hogy nem jelensz meg előtte, de belső hangként funkcionálsz, tehát olyan gondolatokat ébresztesz benne, akár álmokkal, akár egyéb módszerrel. A lényeg ugyan az: Depresszió és öngyilkosságnak beállított gyilkosság.

Bábmester, aki megalkotta ezt a módszert azt szerette benne, hogy végig kísérhette egy ember teljes összeroppanását, én viszont inkább jobban szeretem azt mikor a szánalmas életükért könyörögnek, majd fájdalmas halált halnak. 

Minden esetre mint mondtam, most jól jön a feltűnés mentesség és ezzel a kockával nem lesz nehéz dolgom. Ráadásul elég is ennyi. Később is vissza jöhetek majd ahhoz a lányhoz, és amúgy is. Legalább minimum egy hónapig amíg a kis srácot hajkurászom, a nővérét nap mint nap láthatom majd.

Ráadásul már azt is eldöntöttem, hogy melyik módszerrel fogom depresszióba sodorni.

A fiú ébresztője hangosan kezdett rikácsolni órájában, mit egy mozdulattal ki is nyomott és álmosan kezdte dörzsölni szemeit.
Haja immár tényleg úgy fest mint egy széna kazal, félig felnyitott pilláin pedig alig lát ki.

Sikolya mikor észrevesz, élesebb és magasabb, mint amire számítottam és éppen ezért óriás erőt ad.
A levegőt elégedetten, s mélyen magamba szívom, majd mutató ujjam szájam elé helyezem, hogy ezzel csendre intsem a rémült fiút.

-Yong, mi a baj?! Jól vagy? -hallatszik fel édesanyja kiáltása.

-Mond meg neki szépen, hogy; igen, különben mindenkit kinyírok ebben a szaros házban és veled kezdem. -suttogom neki, bár nem értem miért, hisz csak neki jelentem meg. A többi családtagja ugyan úgy nem lát. Ráadásul nem is hall.

-I-igen! Minden...-itt nyel egyet. -Rendben -fejezi be mondatát remegve, s már a földre esve, hátra fele kúszva próbál menekülni előlem.

-Ilyen ijesztően nézek ki? -mérem végig magam, hogy oldjam a feszültségét. Nem éppen barátságos kezdés. Bár ki ne félne egy szexi, jóképű démontól aki váratlanul jelenik meg a szobájában?

-Ki...Mi vagy te? -húzódik teljesen a sarokba, s az ott álló gitárját, mint egy fegyver tartja maga elé.

- Dommiel (félelem patrónusa) démon vagyok. De hívj nyugodtan JungKooknak. -mutatkozok be neki régi emberi nevemen is, hogy könnyebb legyen vele elhitetni, hogy a feje szüleménye vagyok.

-Mi? -remeg meg hangja, de továbbra is suttog. Mióta megfenyegettem, engedelmes fiú. Mint egy kezes bárány. -És...Mit akarsz velem...tenni? -gondolkozik el közben, hogy mit is mondjon pontosan.

-Én? Tenni veled valamit? Dehogy. Hisz te teremtettél. -jelentem ki a magabiztos hazugságomat.

-Mi? -dadog továbbra is. Jaj, hogy mennyi baj van vele. Olyan félős mint egy kislány. Bár az ajkai így jobban megnézve nem is olyan rosszak. Vörösek és teltek. Mégis örökölt egy jó tulajdonságot, aminek hála kísértetiesen hasonlít egy régi ismerős alakra. De nem lehet ő, nem igaz? Ő sokkal helyesebb volt és a haja is más volt.