𝕐𝕖𝕤 𝔻𝕒𝕕𝕕𝕪 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

-Mi az igazság-

"Jön valaki hozzám? Mégis ki és miért?"

Miután végeztem az evéssel, feljöttem a szobámba és az ágyamba vetem magamat.

Még hogy az én hibám! -kezdek magamban dühöngeni.- SooYun kezdte az egészet! Miért engem kell megszidni? SooYun még csak egy figyelmeztetést sem kapott és neki bezzeg nem lett mondva, hogy kérjen bocsánatot!

-Miért nem tudnak, csak egyszer az életben, mellém állni? -mondom ki végül hangosan amire gondolok.

Lehunyom szemeim, régi emlékek felidézésének okából és olyanokat veszek észre amit eddig fel se fogtam.
Fel se tűnt, hogy nem szeretnek! Észre se vettem, hogy mi történik és történt velem születésem óta, mert én abban a hülye hitben éltem végig, ami csak a fejem szüleménye volt! Hogy tudtam azt hinni, hogy valaha is fontos voltam bárkinek???

Az érzelmim eluralkodnak rajtam és a mellkasomban szorító fájdalmat érzek. Könnyeim megindulnak és a torkomban lévő gombóc miatt levegőt sem kapok rendesen.
Lábaim felhúzom magzat pózba, kezeim pedig mellkasomra szorítom, mintha enyhíteni próbálnám ezzel a tettemmel a fájdalmat.

-Yong, mi a baj? Apukád azt mondta, hogy tanulnod kellene. -zavar meg Thomas gondolataim közben.

Hülye robot! Csak azért adták anyáék, hogy szemmel tartsanak! Ha saját szemükkel látnák Dommielt se hinnének nekem!

-Kussolj! -ordítom Thomasnak.

-Yong, hol tanultad ezt a szót? Már rég be lett tiltva és az anyagokban sincs benne. -dumál tovább nyugodt hangon, ami már az agyamra megy! Kit érdekel, hogy honnan szedtem ezt a szót?

Dühöngve pattanok fel az ágyamból; mint egy rakéta, amit éppen kilőttek, az asztalomhoz robogok, felkapok egy tollat és döföm is Thomas nyakába, ami a legsebezhetőbb rész.
Természetesen strapabíró robotról van szó, tehát egy ütés még nem ártott neki akkorát, így mintha tanulni készülnék, leülök az asztalhoz, és szépen komótosan, minél több erőmet bele ölve, használhatatlanná teszem Thomast. Mikor kész lett, elégedetten kezdtem nézni az egykori robot darabjait, és egy hang a fejemben azt sugallja; jól tettem.

A fáradtság hirtelen uralkodik el rajtam és a székemen megfordulva az ágyam felé nézek, mi olyan csábítónak néz ki.
Végül is jelenthetek beteget. Amúgy is keveset hiányzom a virtuális órákról. A szabad időmben is tanultam, úgyhogy jóval okosabb vagyok a velem egykorúakkal. Minek többet? Megérdemlek egy kis pihenést.

A sötétítőt bekapcsolom, így amint elsötétül az ablak üvegem és a fényt már nem ereszti át, sötétség kezd uralkodni a szobámban.
Fura módon, hiába álmodtam rosszat az este, a sötétség most mégis barátságos környezetet teremt.

A puha ágyamba csak bevetem magamat, hátamra gördülök majd a plafont kezdem bámulni.
Ahogyan telik az idő, az üresség úgy kezdi uralni a testemet. Érzelem mentessé válok, ennek hála pedig nem érzek semmit, csak a felemésztő ürességet.

Nem gondolok semmire. Nem érdekel semmi és nem akarok semmit.

Mintha a világ most először megállt volna. A percek óráknak tűnnek, de ez tetszik. Gondtalan vagyok...
Csend van.

Hónapok, sőt évek óta, most először érzek teljes nyugalmat. Nem aggódom a jövőmért, az óráimért, a szüleimért. Semmiért.
Csak fekszek és nem érzek semmit.

-Most már te is látod, hogy az életed egy átverés, igaz? -szólal meg mellőlem egy hang, és pontosan tudom kihez tartozik, mégsem félek. Ha meg akar ölni, csak tegye. Nem érdekel.

-És akkor? -morgom felé se nézve.

-Fáj? -jön az újabb kérdés.

-Nem tudom. Nem érzek semmit. Mintha az egész életem hazugság lett volna. Azt hittem boldog vagyok...Ki gondolta volna, hogy az agyam kreált nekem egy hamis valóságot?

A démon erre már nem mond semmit, de a szemem sarkából látom az elégedett mosolyt az arcán. Tetszik neki, hogy szenvedni lát? Hát persze... Ő egy démon. Mégis...mintha ő lenne az egyetlen akit érdekel, hogy hogy vagyok.