𝕐𝕖𝕤 𝔻𝕒𝕕𝕕𝕪 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

Nagy hiba

Nem tudom miért Felé veszem az irányt. Fogalmam sincs hogy kerülök a pokolból Jimin háza elé, majd az ablaka alá. Azt hittem cél nélkül szenvedek az ember földön, préda után kutatva, Taehyung oldalába kapaszkodva, de ezek szerint nem. Vagy Taehyung vezetett a házhoz? Fogalmam sincs. 

Taehyung szőrébe kapaszkodok, ő pedig felugrik az ablakhoz, és segít hogy a szobába jussak. Amint viszont elenged, a földre esek és elterülök a padlón. Köhögök. Fekete vérem a parkettán szétfolyik és hirtelen mozgást hallok meg magam mellől. Jimin az? Vajon lát engem? Nem tudom... Nincs erőm hogy megállapítsam.

-Jungkook. Te meg... Veled meg mi történt? -lép mellém a mezítlábas halandó. 

-Sung...Aaahh...Nem...Fontosss. -lihegem nagy nehezen és érzem hogy számból kis csermelyként csordogál a vér. 

-Eleve nem értettem hová tűntél és hogy kerültem ide vissza. Azt hittem elmentél más áldozat után és nem jössz vissza többé. -kezdi Jimin hisztérikus hangon, mintha olyan nagy borzalom lenne, hogy végül nem tartottam fogva és nem kell szenvednie. Nagy eséllyel javult a közérzete mióta elmentem és tagadhatja, de sokkal jobban érezhette magát nélkülem. Minek hisztizik most? 

-Mondd, hogy segítsek? 

-Mi...ért? Nem ink..ább megölnöd kellene? -köhögök bele néhol a mondatomba, és szemeim összeszorítom a fájdalom érzésére. Élvezem, a saját fájdalmamat is, és nem is azzal van a gond, hanem a gyengeséggel. Nincs erőm és ez az ami kikészít. 

-Megölni? Téged? Nem tudnálak. -erősködik és mellém térdelve a sebeimet kezdi nézegetni. Elázhatom a szobáját a véremmel... -Csak...mondd, hogy segítsek. Hogy fogsz meggyógyulni és újra erővel telinek lenni. -gördül ki egy könnycsepp szemeiből, és kezdem érezni a negatív energiáját. Tényleg szomorú.

-Miért? -teszem fel újra a kérdésemet értetlenül.

-Hogy kérdezhetsz ilyet? Már rég velem vagy és senki nem volt velem a nehéz időben, csak te. Meghalt a legjobb barátom...A szüleim folyton bántottak lelkileg és szégyellik hogy a fiuk vagyok, de te nem. Te itt voltál. Bíztattál hogy képes vagyok kijátszani az egész világot mozgató rendszert. Én nem hittem magamban de te igen és tényleg sikerült. Szabad lettem. Nem tudnak lekövetni és ezt mind neked köszönhetem. Mögöttem voltál végig! Érted ezt? Végig velem voltál. Nélküled magányos voltam ma egész nap. Hiányérzetem volt végig. Anyáék kedvesek voltak, de én nem az ő társaságukra vágytam. -hadarja, félig kiabálva, mire teljesen elképedek. 

-Ugye nem hagysz el? -teszi hozzá. 

-De...az a terv. -húzom apró mosolyra számat, Jimin pedig keserves zokogásba kezd. 

-Ne! Ne menj el! Úgy volt megölsz még idén! Azt mondtad, hogy idén még velem leszel! -szorít magához, és úgy tűnik nem érdekli hogy ruhája tiszta fekete lesz, ami nem igen fog kijönni az anyagból, maximum ecetes ollóval. 

-Ne...szoríts. -szólok rá, mire egyből elenged. 

-Mit csináljak? Hogy gyógyulsz meg? -kérdi ismét. 

-Ji...min.. Én a fájdalmadtól erősödöm. 

-Akkor...akkor...-néz körül a szobában és szemgolyója jobbra balra ugrál ahogyan valami után kutat, végül megfogja a kezemet, maga felé fordítja és éles karmaim a combjába állítja. 

Saját ajkára harap hogy vissza fojtsa üvöltését, és most már a padlón vértengerként keveredik mindkettőnk sebeiből szivárgó, éltető folyadék. Úgy harapja húsos párnáit hogy azokból kiserken vére, a fájdalom kiül az arcára, mitől helyes pofija eltorzul.  

Szemeit összeszorítva, nyöszögve tartja karmaim combjában, s úgy szorítja oda kezem, mintha attól félne hogy ha elengedi, eltűnök...De miért? Nem kedvelhet. Démon vagyok.