𝕐𝕖𝕤 𝔻𝕒𝕕𝕕𝕪 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

Velem lesz

"Egy tökéletes kínzási módszert találtam ki számára és amint bezárul az ajtó nekilátok hogy az őrületbe kergessem."

Anyját, nővérét és apját vetítem ki szemei elé.

-És még téged kell a fiamnak neveznelek? Szégyen vagy. -súgja fülébe anyja megvető hangnemben.

-A szégyen gyenge kifejezés. Megölt egy embert és ki tudja velünk mit tenne. Ráadásul ordít róla hogy egy mocskos buzi. Egy biológiai selejt. Meg se kellett volna születnie. Csak egy hiba. -kontrázza nővére. 

-Noona ne mondj ilyet! -hátrál sírva Jimin.

-Nagyon rosszul csináltunk valamit mikor megbasztalak. -nevet fel apja és Jimin anyjának fenekére csap, aki erre hangosan és kéjesen felsikít. 

-Nem ti rontottátok el apa. Ő...magától ILYEN. -néz megvetően öccsére a lány.

-Nem...nem...-tapasztja fülére kezeit Jimin, mintha így nem hallhatná amit mondanak. Ez mondjuk vicces, mert a hangok valójában csak a fejében léteznek, ahogyan a családjának a 

-Gyilkos vagy Jimin! Ne bőgj mint egy kisbaba. -gúnyolódik anyja.

Erre Jimin megmerevedik. Könnyes szemekkel néz fel az előtte levő alakokra, de mintha valakit hiányolna, nem akad meg rokonain a tekintete, inkább körülvezeti tekintetét a teljes helyiségen. 

-Tudom hogy itt vagy Dommiel. Csak gyere elő. -törölgeti szemeit. 

Alap esetben nem tenném meg amit kér, főleg hogy nem azon a néven szólított amit kértem tőle, de nem hagy nyugodni a kíváncsiság, hogy hogyan jött rá. Eléggé leépült már az önbizalma és az érzelmi szintje ahhoz, hogy elhiggye hogy ő képzeli oda a saját családját, nekem pedig semmi közöm hozzá. 

-Hogy jöttél rá? -lépek elő a sarokból, s immár lát és hall is. 

-Anya Jiminnek hívott. De nem ez a nevem és ő nem tud róla, hogy te hogyan szólítasz, ráadásul én sem szoktam még meg. Nem képzelném be magamnak hacsak nem te okoznád. -magyarázza, de még mindig szipog és érzem hogy fájdalmat érez. 

-Akkor miért vagy rosszul a hallottak miatt még mindig? -húzom fel a szemöldökömet.

-Mert igaz amit mondtak. -hátrál egészen a falig, minek neki dől és lassan lecsúszik a földre. 

Ez az! Legalább ezt elértem nála! Nem csináltam még soha lassú gyilkosságot de kezdek ráérezni. Egyre jobban gyűlöli önmagát. Ha jól sejtem lassan az öngyilkossági kísérlet szélén fog állni. Engem pedig egyre jobban elönt az erő. 

Kijelentésére inkább már nem is mondok semmit. Felesleges.
Csak mosolyra húzom a számat és csendesen figyelem.
Szemei már nem csillognak úgy mint amikor először meglátott. Sötét a tekintete és minden kihalt belőle. A remény, az élet-kedv és az öröm, mintha sosem lettek volna élete részei.

Olaj-fekete haja szemébe lóg, de nem zavartatja magát, ugyan úgy meredten bámul maga elé a semmibe.
Most nem mutatok elé rém képeket, de szerintem így is látja őket. Utálja önmagát amiért megölte a barátját és ártott másoknak.
Ordít róla az önutálat, ezt bárki megmondaná. Csak rá kell nézni.

Viszont...ahogyan végig nézek rajta, nem csak a fájdalmát és szín tiszta gyűlöletét látom. Megfigyelem arcának élesebb vonalait, telt ajkait, ijesztően tökéletes alakját és hiába tagadom, tényleg seggbe kúrnám. 
Az agyamon egy pillanatra átfut a gondolat, amiben látom lelki szemeim előtt ahogyan leteperem Jimint, lerántom a ruháját és ő a fájdalomtól szenvedve ordít. De végül elvetem az ötletet, és kisétálok a helyiségből, immár ténylegesen. Taehyungnak ételt kell szereznem. Vacsora idő.