𝕐𝕖𝕤 𝔻𝕒𝕕𝕕𝕪 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

Nem

"-Ki volt az a kisgyerek akit Jiminnek neveztél és mikor történt ez?"

Jungkook szemszögéből:

Jimin kérdésére az emlékek ismét előtörnek, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy most olyat mutattam neki amit nem akartam, hogy lásson. Egyből Rá gondoltam ahogyan a kezeim közt tartottam és szorítottam a torkát. Nem direkt adtam neki belátást a múltamba. Ráadásul kitérni se nagyon tudok a kérdése elől. A kocsifajtákból biztos vagyok benne, hogy rájött: Ez nem a jelen és nem is a jövő volt, hanem a múlt. Pontosabban emlékek.

-Kevesebb mint száz éve. -felelek kérdése egyik felére, de ekkor rájövök a helyzetemre. Minek is vagyok köteles válaszolni egy kis taknyos kölyöknek? Több mint tízszer annyi idős vagyok mint ő, és jóval erősebb is nála. Ő csak egy halandó, minek válaszolok neki?

-És miért hívsz engem is úgy mint azt a gyereket? Tényleg ez valami beteges cucc nálad? Miért féltetted. Úgy láttam meg akartad védeni és sírtál. Mégis vannak érzéseid ezek szerint, nem? -tesz fel újabb és újabb kérdéseket.

-Pofa be! Mondtam, hogy ne beszélj így velem és nem tartozik rád a múltam! Az a gyerek fontos volt számomra, mert még emberként találkoztam vele az előző életemben. Ennyi az egész. Téma lezárva.

Dühömben eltűnök a szeme elől. Számára olyan lehet mintha kámforrá váltam volna, vagy láthatatlanná. Talán azt is hiheti hogy elteleportáltam. Bár arra nem vagyok képes, csak ő azt nem tudja.

Azt se tudom miért mondtam neki ennyit. Nem kellett volna válaszokat adnom. Bár úgyis mindegy. Meg fog halni nemsokára. Ő nem lehet Jimin. Ő nem lehet Ő... Nem telt el 100 év. Ha nem élem meg a 250-et, nagy eséllyel találkozni se fogok a tényleges Jiminnel az újabb életében. Már az is baromság volt tőlem hogy Jiminnek hívom ezt a kölyköt. Csak jobban rá emlékeztet.

Egy emberhez még rendben, hogy kötődöm, mert az az ember Ő, akit szeretem halandóként. De ez a kölyök nem lehet ő. Démon vagyok, szóval nincsenek érzelmeim. Ha mégis lennének, már azt jelentené, hogy számomra is közeleg a vég. És az még nem jöhet el. Még nem. Beszélnem kell Sung-al. El kell vele intéznem a dolgokat. Nem halhatok meg addig amíg nem tudtam vele négyszemközt beszélni. De ahhoz erő kell, és erőm csak a fájdalomból lesz. Minél nagyobb szenvedést kell okoznom ennek a kölyöknek és minél hamarabb. Ha tényleg nemsokára meghalok, akkor nincs időm mást gyilkolni, úgy hogy ne találjanak rám a pokol kutyák. Szegény Taehyung pedig már igen régóta van a ház pincéjében. Minden nap viszek neki ételt, de vadászni ő is jobban szeret, csak nem merem elengedni.

Gondolataimból a kölyök gyors lélegzetvétele ragad ki, és a hirtelen energia adag, amit a szenvedéséből szerzek.

Egyből felé kapom a fejem, hogy mi történt, hisz emlékezetem szerint én semmit nem tettem vele, mégis hátradőlve, megfeszült testtel fekszik az ágyon. Tekintetével mereven bámul a plafonra és kezével a lepedőt markolja.

Értetlenül bámulom a jelenetet, és fogalmam sincs hogy mi ez az egész. Eddig nem csinált ilyet. És most az én kezem sincs a dologban.
Szája apróra nyílik, úgy liheg. Tekintete olyan merev, mintha nem élne, de fel-le ugráló mellkasa pont az ellenkezőjét állítja. Nagyon is él.

Közelebb lépek és már pont meg akarom érinteni, hogy kirázzam belőle, vagy inkább még jobban érezzem szenvedését, azonban hirtelen, mintha ronggyá változott volna, szemeit lehunyta, teste elnehezedett, és lélegzete lelassult.

-Se...gíts...-lihegi alig hallhatóan.