Vihar előtti hullámok

014 ~ She's Got Nothing on (But the Radio) [Roxette]

Amikor Jack nem egészen egy hete azt mondta, Parisszal van még mit elintézniük, nem gondoltam volna, hogy az én jelenlétemben fogják megtenni.

Az ajtó résnyire nyitva volt, a szőke hajú nőnek pedig pillanatok alatt nyoma veszett, úgyhogy nem volt nehéz rájönni, hova tűnhetett.

A lámpa kiszűrődött a helyiségből és halvány fényt vetett a könyvtár sötét színű parkettájára. Eleinte vacilláltam azt illetően, hogy közbeavatkozzak-e, de ahogy meghallottam a hangos szavakat bentről, rájöttem, hogy nem szeretném, ha az egész könyvtár végighallgatná a veszekedésüket, szóval be kellett csuknom az ajtót. Furcsán vette volna ki magát, ha kívülről teszem meg, úgyhogy vettem egy mély lélegzetet és benyitottam.

A legkevésbé sem az fogadott, amire számítottam. Valami olyasmi lebegett lelki szemeim előtt, hogy biztosan fel vannak borogatva az asztalok, minden szanaszét a földön hever, ők ketten pedig kést szorítanak egymás torkához. Ehhez képest Jack derekával a tanári asztalnak dőlve, mellkasa előtt összefont karokkal nézett rám. Paris pedig egy kötött kardigánban ácsorgott, felsőjének ujját markolászta, mint aki rosszat csinált és fél szembenézni a következményekkel.

- Nézd csak, Jax, megjött a kurvád - tapsolt Paris, majd csípőre tette a kezét. Ám legyen.

- Szar lehet neked - ingattam a fejemet, miközben végignéztem rajta.

Nem öltözködött túlságosan szörnyen, de egyértelmű volt, hogy félt kimutatni, ki is volt ő valójában. Nadrágja bő volt, a teljes alakját eltakarta, pulóverje pedig a kétezres évek tinifilmjeiből ismert tipikus lúzer lányokra emlékeztetett.

- Maddy, nagyon szépen kérlek, hogy ne kezdd el te is, semmi szükség nincsen erre - suttogta Jack halkan, de annál jelentőségteljesebben, majd megdörzsölte az arcát. Látszott, hogy jelen pillanatban a pokolba kívánt engem. De ezt a csatát akkor is le kellett harcolnunk, ha Jacknek nem tetszett.

- Engedd őt végigmondani, Jax, ne kövesd el kétszer ugyanazt a hibát - nézett folyamatosan fagyos, világoskék szemeivel enyémekbe. - Velem is folyton ezt csinálta, és borzasztóan idegesítő volt - játszotta túl a szerepét, majd a hatás kedvéért elkezdett csavargatni egy tincset a hullámosan vállára omló hajzuhatagából.

Teljesen az ellentétem volt. Vajon hat évvel ezelőtt mivel fogta meg Jacket? És én mivel fogtam meg? Csak mert első ránézésre semmi közös nem volt bennünk, még a testmagasságunk se, mivel ő magassarkú cipőben volt akkora, mint én egy sima edzőcipőben.

- Nagyon sajnállak, Paris - pislogtam rá, és legszívesebben rátettem volna a kezemet a vállára, ahogy azt Jackkel ő szokta. Csak, hogy érezze a törődést. - Még mindig a múlton rágódni, a volt pasidat zaklatni, miután egy egész ország előtt lejárattad... mint egy skizofrén.

- A vőlegényem volt. Nem a pasim, a vőlegényem - hangsúlyozta ki, mire egy hang sem jött ki a torkomon. Valahogy ezt Jack azon abizonyos estén, amikor megnyílt felém a múltját illetően, elfelejtettemegemlíteni. - De nem baj, most jöttél te. Egyet se félj, csak idő kérdése, míg elpárolog az újdonság hatása és marad a pusztulat, a veszekedések, amelyek a körkülönbségből és a kapcsolatotok illegalitásából adódnak - papolt úgy, mintha valami mindentudó lenne.

- Meddig tervezed a jobb kezeden hordani az exedtől kapott eljegyzési gyűrűt? - Érdeklődtem félmosollyal az arcomon, miközben karomat összefontam mellkasom előtt.

Nem tudom, mi fájt jobban: ahogy a hajamat tépte, vagy az, hogy igaza volt. Az agyam folyamatosan pörgött, és egyszerre kiabáltak a gondolataim és próbálta leállítani Jack Parist. Meglehetősen gyakorlottnak tűnt benne, ugyanis egy pillanat alatt talált rajta fogást és a falhoz szorította.