Vihar előtti hullámok

002 ~ Run For Your Life [The Beatles]

Bellának igaza volt az időjárással kapcsolatban és valóban, az iskolanap végén elöntötte New Yorkot a felhőszakadás, de igazán sejthettem volna, hogy egy hosszú ujjú haspóló nem fog esernyőként funkcionálni. A hazafelé tartó húszperces út a pocsolyák kikerülése miatt fél órára módosult, ami pont elég idő ahhoz, hogy kellemesen megfázzak és a betegség ledöntsön pár napra a lábamról. Mázli, hogy mindez pénteken történt, így vasárnap este apám már iskolaalkalmasnak talált - szombat este bezzeg nem voltam annyira jól, hogy elmenjek bulizni, pedig meg voltam győződve róla, hogy a tanév elején rendezik a legjobb partikat, amikor még nincsenek elhavazva a diákok a tanulnivalóval.

A büfében méregdrágán vásárolt langymeleg tea és egy százas csomag zsepi kíséretében ültem be a hétfői első órámra, ami a sors iróniájaként spanyol volt. A tanterembe érve a többiek egyből letámadtak - a jó értelemben - és többen gratuláltak, amiért volt merszem üresen beadni a tesztet, holott egy nagyon szigorú tanárról beszélünk. De hiszen ő is csak mosolygott rajta - gondoltam magamban, ám ezt nem említettem az osztálytársaimnak. Hagytam, hadd éljen bennük egy torzított kép Mr. Blake-ről.

Olyan kevés idő maradt becsengetésig, hogy mire elővettem volna a szendvicsemet, már rakhattam is volna el, így inkább az asztalra könyökölve bámultam ki az ablakon és figyeltem, ahogy a szél bele-belekap az iskola udvarára ültetett fák kissé hiányos lombkoronájába. Tagadhatatlan, hogy itt van az ősz, ezzel együtt pedig beköszönt az általános rosszkedvem, ami a hidegebb hónapokat jellemzi. Éppen azon elmélkedtem, hogy vajon az idei telem is olyan kínkeservesen fog-e telni, mint a tavalyi, ám gondolatmenetemet félbeszakította az ajtó becsapódása, amire szemem ösztönösen a tantermi lámpákat éppen felkapcsoló férfira tévedt. Tekintetem a kezében tartott papírkupacra csúszott, mire kínomban arcomat tenyerembe temettem, és azon kezdtem el gondolkodni, miért is nem írtam valamit, bármit arra a nyomorult lapra a nevemen kívül.

Egyesével osztotta ki a tesztet és mindenkihez fűzött egy kis megjegyzést, jellemzően, hogy szép munka vagy éppen csak így tovább.

Láttam az arckifejezéséből, hogy egy olyan laphoz érkezett, amely nem igazán nyerte el a tetszését, ebből pedig egyből tudtam, kire is került a sor.

- Carmen Maddox Ryder - ejtette ki a teljes nevemet, amit soha senki nem szokott használni, mert ki nem állhattam azt. - Nem felelt meg - közölte, miközben szemem elé került a tesztem, rajta egy nagy piros F-fel. - Nem leszünk így jóban - csóválta a fejét.

Kit érdekel, hogy jóban leszek-e ezzel az emberrel? Az őszintét megvallva nem is akarok vele jóban lenni. Miközben ezen duzzogtam, ő addig áttért a mellettem ülő,  anyanyelvi szinten spanyolul tudó Sofiára, aki természetesen A+ értékelésben részesült.

Az igazságtalanságra csupán fejemet ingattam, és megpróbáltam csendben maradni, amíg el nem hagytam a termet. Nos, ez majdnem sikerült is, a bökkenő csupán annyi volt, hogy Mr. Blake az egyébként rettentően izgalmas óra befejeztével - amiben amúgy kitöltöttük együtt helyesen a tesztet - az asztalához hívott engem.

A létező összes tiszteletlenségemet és ellenszenvemet személye irányába igyekeztem egy halvány, érdeklődést tettető mosoly mögé bújtatni, és úgy tűnt, ez sikerült is, ugyanis gesztusom viszonzásra került a férfi részéről.

- Nézd, Carmen - kezdte mondandóját, miután hosszú másodpercekig szuggeráltam, hogy mondjon már valamit. - Megértem, hogy nulláról kezded a nyelvet és nehézségeid akadtak, de neked pedig azt kell elfogadnod, hogy más-más szinteken vagytok, és lehetetlenség mindenkivel egyesével foglalkozni - magyarázta, miközben ujjait diplomatikusan összekulcsolta maga előtt az asztalon, ami miatt mondanivalója talán még nagyobb súllyal bírt.