Édes Alku

25.rész

Késő este volt, amikor az egyik szombaton épp a szomszédos varosból tartottam hazafelé az autómmal. Épp könyvhetet tartottak a tőlünk nem messze fekvő nagyvárosban, igy ez számomra egy kihagyhatatlan esemény volt, amin ott kellett lennem. Sajnos egyedül utaznom el, mivel nem volt egy ismerősöm se, aki hajlandó lett volna eljönni velem. Még Allyt se tudtam elrángatni magammal, ugyanis a barátnőm szabályszerűen irtózott a könyvektől (ez valamiféle fóbia lehetett nála), így nem kényszeríthettem, hogy tartson velem. Ennek ellenére jól éreztem magam egyedül is. Be is szereztem pár új könyvet, miközben ismert írókkal is találkozhattam.

Így hát boldogan vezettem hazafelé az erdős úton. Az első perctől fogva, amióta meglett a jogosítványom szerettem vezetni, de azért az ilyen késői vezetést ha lehetett hanyagoltam. Teljes sötétség volt és ezen az úton persze nem volt közvilágítás, így szinte alig láttam valamit az autóm fényszóróján kívül. Így hát lassan haladva szememet egy pillanatra se levéve az útról halkan hallgattam a rádiót, miközben a nap eseményein gondolkoztam.

Ekkor történt a baj.

Hirtelen a semmiből, a nagy sötétségből az útra ugrott egy hatalmas szarvas. Olyan gyorsan történt minden, hogy csak az állat hatalmas termetére és a szemében felvillanó fényre emlékeztem. Már nem volt idő megállni. Amennyire csak tudtam lefékeztem az autót és automatikusan cselekedtem. Nem volt idő gondolkodni, amikor félre rántottam a kormányt és hagytam, hogy az autó leszáguldjon az úttestről. Az ezután következő dolgokra nem igazán emlékeztem. Túl gyorsan történt minden. Halványan rémlett, hogy a féken volt a lábam, de az autó megcsúszott és egy hatalmas csattanással neki csapódott valaminek. Még emlékeztem a légzsákok hangos pattanására, ahogy több oldalról eltaláltak és belepréseltek az ülésbe. Nem kaptam levegőt.

Aztán hirtelen csend lett. Minden mozdulatlanná vált, az autó motorja leállt és a rádió is elhallgatott. Én pedig csak ültem mereven és reszkettem. Mozdulni se tudtam a légzsákoktól, miközben az agyam csak kattogott és próbálta felfogni mi is történt.

Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott mozdulatlanul, mire képes voltam összeszedni annyira magamat, hogy gondolkozzak. Belefulladtam az engem szorító légzsákokba, úgyhogy valamit csinálnom kellett vele. Először nyomkodni kezdtem, de annyira masszív anyagból volt, hogy nem hatott rá semmi. Így egy hosszas tanakodás után a kocsi kulcsot kezdtem el matatni, majd annak hegyével egy hatalmasat döftem az előttem tornyosuló légzsákra. De semmi. A légzsáknak kutya baja se lett.

-Lyukadj már ki!-kezdtem el hisztérikusan ütlegelni már a sírás határán állva, mire a sokadik próbálkozás után a kulcs belehasított a légzsák felületébe egy kisebb lyukat képezve. Ezt kihasználva addig nyomkorásztam azt, amíg a légzsákból szépen lassan elfogyott minden levegő és végre láttam az elém táruló látványt.

Egy fának ütköztem, a kocsim eleje pedig mint egy harmonika felhajtódott az ütközés végett.

-Most mégis mit csináljak?-suttogtam magam elé keservesen szétnézve a kocsiban, amikor is eszembe jutott a telefonom.

A szememmel gyorsan keresni kezdtem a készüléket, miközben halványam rémlett a tudatómban, hogy az anyós ülésen hagytam, ahol persze most nem volt ott. Bizonyára az ütközéskor leesett, így a padlón keresgélve pár perc után végre megpillantottam.
Úgy kaptam érte, mintha ez lenne az életet adó víz, majd egyből tárcsázni kezdtem apám számát.

-Nyugi van, Sky!-fújtam ki a levegőt, miközben kicsengett a mobil.-Apa majd érted jön és kiment.-nyugtatgattam magam, miközben vártam, hogy a vonal másik végen megszólaljon apám hangja. De a telefon csak csengett, csengett és nem vette fel senki. Kétségbeesetten újra megpróbáltam, de semmi. A kezem remegett és alig találta el a hívás gombot, amikor harmadszorra is próbálkoztam, de semmi. Nem vette fel.