Édes Alku

37.rész

Másnap mikor felébredtünk nagyon nem volt kedvem beszélgetni és ezt látta rajtam Nick is, így egyáltalán nem is próbálkozott, hogy a kényszerűnél többet szóljon hozzám.

Nem keltünk olyan korán és még reggelizni is elmentünk, csak azután indultunk újra útnak. Nick előtte persze lecsekkolta, hogy az utat eltakarították-e a hóvihar óta, csak azután szálltunk be a terepjáróba és indultunk ismét fel a hegyre.

Dél körül járt az idő mikorra megérkeztünk, én pedig még sosem örültem ezelőtt ennyire semminek sem, hogy végre kiszállhatok Nick társasága mellől. Már túl sok volt a vele eltöltött idő.

De persze nem menekülhettem el előle, ugyanis amint betettem a lábam a nyaralóba a szüleink azzal fogadtak, hogy öltözzek át ugyanis megyünk ebédelni.

Természetesen nem fogadtak aggodalommal teli arccal, amiért akár meg is fagyhattunk vagy karambolozhattunk volna a kocsival ebben a szörnyű időjárásban. Csak annak örültek, hogy végre nem kell ránk várniuk és csatlakozhatunk a kitervelt programjukhoz.

Kedvetlenül lépdeltem fel az emeletre, ami a kezdetektől fogva a "gyerekek" színtere volt. Ez a rész csak is két kisebb egymással szemközti szobából és középen egy fürdőből állt.

Egyből a bal oldali szobába vettem az irányt, és mosolyogva léptem be az egy évvel ezelőtt látott szobámba. Nem volt benne semmi különös, csak egy két személyes tárgyam árulkodott arról, hogy az én szobám, na meg a szobában uralkodó vidám lányos színek. Egyébként nem sok mindenem volt itt, mégis ez a szoba annyi emléket idézett fel bennem. Szerettem itt lenni még ha a körülmények kicsit rosszak is voltak. És elhatároztam, hogy ez most sem lesz másképp. Most is örülnöm kellett, hogy itt vagyok. Nem akartam, hogy az örömömet beárnyékolja a szemközti szoba tulajdonosa.

Így hát gyorsan kirángattam a bőröndömből egy fekete garbót, amihez felvettem egy elegánsabb, de mégis kényelmes bő, fekete fehér, kockás nadrágot, a hátamra egy hosszú, fekete kardigánt, hogy ne fázzak és felhúztam a lábamra a kedvenc elegánsabb bakancsom, ami minden öltözékemhez ment és volt olyan strapabíró, hogy ne essek seggre az első lépésnél benne a jeges járdán.

Mikorra leértem már mindenki engem várt, így el is indultunk.

Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy Nicktől a legtávolabb sétáljak át az étterembe, de persze a fiú úgy igazította minden lépését, hogy mellém keveredjen. Amint odalépett hozzám én zsebre vágtam a kezemet esélyt se adva neki arra, hogy megfogja. Szinte majdnem elmosolyodtam az okosságomon, amikor is Nick még közelebb lépett hozzám és a kezét a csípőmre csúsztatta. Minden porcikámmal igyekeztem elhúzódni tőle, de nem lehetett, ugyanis a szüleink ott jöttek mellettünk.

Utáltam, hogy ilyen közel van hozzám, mert még a nagy réteg ruha és kabát alatt is éreztem a bizsergést, amit a tenyere nyoma támasztott a testemen.

-Farkas éhes vagyok már!-dörzsölte össze a tenyerét apám, amint beléptünk az étterembe, ahol egyből már vezettek is minket a foglalt asztalunkhoz.

Mikor megkörnyékeztük az asztalunkat idegesen vettem észre, hogy félig bokszokból állt. Már el is felejtettem, pedig gyakran ettünk itt az itt töltött időkben. A 6 személyes asztalnál 2-2 hely boksz, a két szélén pedig 1-1 hely székes volt. Minden vágyam volt a kényelmetlenebb székre ülni, de ez persze meg sem fordulhatott a fejemben. Egyértelmű volt, hogy Nick és az enyém az egyik boksz. A másikat anyám és Lily foglalta el mellettük pedig a széken a két apa ült le.

Kelletlenül csusszantam be tehát a bokszba, majd Nick is helyet foglalt mellettem és meglepetésemre totálisan szorosan hozzám tapadva ült be az egyébként kifejezetten széles helyre. Mérgemben legszívesebben akkorát taszítottam volna rajta, hogy leessen a földre. Mégis mit képzel?