Édes Alku

28.rész

Totálisan összevoltam zavarodva. Amikor azt hittem, hogy ez csak némi figyelemelterelés és hogy csak igyekszem jól érezni magam Nick társaságában, akkor mindig volt valami, ami rácáfolt erre.

Ott volt a baleset. Soha ennyire nem éreztem magamat még nagyobb biztonságban, amikor Nick értem jött és a karjaiba vont. Ő volt az egyetlen Allyn kívül, akire most igazán számíthattam. Senki másra nem támaszkodhattam rajtuk kívül. Teljesen elveszett voltam és akkor ő rám talált.

De mégis igyekeztem ezt az egészet máshogy felfogni. Hisz régen is így volt. Amikor még Nick és én gyerekek voltunk akkor is számíthattunk egymásra. Ez az utóbbi időben persze megváltozott, már nem voltunk ott egymásnak, úgy mint régen, de úgy tűnt ez a régi kapocs kezdett visszaszivárogni közénk. Újra ott voltunk a másiknak. Ennek pedig örülnöm kellett volna. Hisz úgy tűnt kezdünk Nickkel ismét barátokká válni. De mégis miféle barátság volt az, amiben ellenállhatatlan vágyat éreztünk a másik iránt, hogy megérintsük vagy megcsókoljuk?

Mert ez volt a helyzet. Erre pedig a legfőbb bizonyíték a hétvége volt, amikor is majdnem a szüleink előtt estünk egymásnak. Legszívesebben elbújtam volna szégyenemben, amikor ez az eszembe jutott. Mégis...ha arra az érzésre gondoltam, ahogy Nick vadul neki nyomott a szekrénynek és felfalt a szájával... Akkor már nem éreztem akkora bűntudatot.

De valahogy ez az egész nem tűnt helyesnek. Akaratlanul is az járt a fejemben, hogy biztos csak ezzel próbálom elnyomni a Diegoval történt dolgokat magamban. Hogy Nick az ürügyem, amiért nem kell annyit gondolnom rá. És bár szerettem Diegot furcsa mód már nem éreztem azt a fajta kötődést hozzá, mint pár hónapja. Amikor megláttam már nem vert hevesebben a szívem és nem kerülgetett a sírás. Amikor csak megláttam a fiút tiszta szívből rátudtam mosolyogni és tudtam, hogy készen állnék beszélgetni is vele. Nem akartam elfelejteni őt és a vele szerzett közös élményeket. Diego fontos volt nekem. Sokat tett hozzá a mai személyiségemhez, de már...már nem úgy néztem rá. És ennek nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Legfőképp pedig azt nem tudtam ebből mennyi is Nick szerepe.

És pont ezért szombat óta kerültem őt. A sütögetős délután óta nem kommunikáltam semmit sem a fiúval, ma pedig amikor reggel jött értem suliba ignoráltam és inkább a töri könyvemet lapozgatva arra hivatkoztam, hogy tanulnom kell a mai dolgozatra.

Az iskolában pedig amennyire csak lehetett elkerültem.

Egész jól ment a kis tervem, bár magam is tudtam, hogy nem kerülhettem el örökké, de azért nagyon próbálkoztam egészen addig, amíg a suli végeztével megnem pillantottam a parkolóban, amint a kocsijának támaszkodva a pilóta napszemüvegével a fején karba tett kézzel ácsorog.

A napszemüveg miatt nem láttam mit is néz, de a feje mozgatásából úgy tűnt a diákokat pásztázta. Amikorra leesett a kis agyamnak, hogy bizonyára engem keres már késő volt. Szerettem volna elbújni előle, de ekkor felhajtotta a haja tetejére a szemüvegét és egyenesen rám bámult. Nem volt menekvés.

Lassan ballagtam oda hozzá, mint akit kényszerítenek.

-Szia!-intettem oda bénán, zavartan ácsorogva a lábamon jó másfél méter távolságra megállva Nicktől, aki különös tekintettel nézett engem.

-Hazaviszlek.-indult meg a volán felé, mire kétségbeesetten néztem utána.

-Nem! Nem kell.-tiltakoztam hevesen, mire Nick felvont szemöldökkel fordult vissza hozzám.-Izé...még van egy kis dolgom. Hazamegyek egyedül.

-Mégis mi?-lépett közelebb kételkedve, mire zavartan kaptam el róla a tekintetemet. Gyerünk Sky, találj ki valami okosat!

-Hát én...-járt ezerrel az agyam, amikor is a telefonom megcsörrent a zsebemben és megkönnyebbülve nyúltam utána, amiért kimentett ebből a szorult szituációból. De amikor megláttam, hogy kinek a neve villog a képernyőn, az apró örömöm azonnal elszállt.-Szia anya!-vettem fel a telefont fancsali képpel, miközben Nickre néztem, aki közelebb lépve hozzám érdeklődve hallgatta miről lehet szó.