Édes Alku

36.rész

A szálló közös terei megteltek emberekkel.

Minden vihar elől menekült vacsorázni ment vagy a közös terekben keresett némi társaságot, és próbált kiszakadni az unalmas hotel szobákból. Ugyanis jelenleg minden jelenlévő itt ragadt. Nem volt mit tenni.

Tehát a szálloda földszinti tere dugig volt emberekkel, és a helységek beszélgetésüktől volt zajos.

Igencsak éhes voltam már, így határozott léptekkel indultam meg az étterem felé, amikor is út közben az egyik hatalmas pálmafa szerű növény mellett egy kislányt pillantottam meg. Ott gubbasztott a növény alatt, és amikor a tömeget pásztázó szemével felém fordult feltűnt kétségbeesett sírós arca.

Gondolkodás nélkül felé indultam és óvatosan megközelítve nehogy megijesszem leguggoltam elé.

-Szia.-hívtam fel magamra a figyelmét finoman, mire a szőke hajú kislány rám emelte hatalmas boci szemeit, amik könnyektől csillogtak, de egy szót sem szólt.-Miért sírsz édesem?-kérdeztem rá lágyan, de a kislány csak még inkább elpityeredett, így leültem mellé a földre és finoman a karomba vettem. A kislány először félénken viszonyult hozzám, majd szépen lassan apró kezével belekapaszkodott a ruhámba és belém fúrta pici fejét.-Semmi baj nincs.-simogattam a fejét.-Hol vannak a szüleid?

-Nem...nem tudom.-mondta keserevesen sírva, mire majd megszakadt érte a szívem, bizonyára ebben a nagy tömegben elszaladt és már el is veszítette a szüleit.

-Semmi baj. Én segítek neked megkeresni a szüleidet, jó?-néztem rá mosolyogva, mire a kislány bólintott, így felálltunk a földről és megfogva apró kezét, elindultunk valamerre.-Hogy hívnak?-próbáltam elterelni a figyelmét.

-Rosie.-felelte a kb 5 éves kislány.

-Nagyon szép neved van Rosie. Mond csak eltudnád mondani, hogyan néz ki az anyukád és az apukád?-kértem, mire a kislány beszélni kezdett. Nem sok távpontot tudod adni, de ez is több volt mint a semmi és abban reménykedtem, hogy ha sétálunk az emberek között valaki észreveszi és így meglesz a családja.

-Rosie!-kiáltott fel hirtelen velünk szemben egy nő, majd szaladni kezdett felénk. A kislány szeme is felcsillant, majd már el is engedve a kezem az anyja felé lépett. A nő térdre rogyva ölelte át a kislányt és csókolgatta boldogan körbe. Láttam a nőn mennyire kétségbeesett, könnyek csillogtak az arcán bizonyára amiatt, hogy elveszítette a lányát. Ekkor egy magas férfi lépett oda hozzánk, és szintén megkönnyebbülve átölelte a nőt és a kislányt.-Hála az égnek, hogy megvagy!

-Itt szaladgált?-kérdezte a férfi a nőt, mire az anya felnézve rám válaszolt.

-A lánnyal volt.-mondta, mire a férj is észrevett engem, ahogy ott állok közöttük.

-Helló! Skylar vagyok.-intettem oda esetlenül-Rosie sírva kuporgott a földön, amikor megláttam, igy elindultam vele megkeresni magukat.

-Nagyon szépen köszönjük!-nézett fel rám hálásan a nő, mire csak elmosolyodtam.

-Nem is zavarok tovább! Minden jót kívánok!-búcsúztam el, mire a férj utánam szólt.

-Kérlek várj!-bírt maradásra-Vacsoráztál már? Mi épp most indultunk, amikor elveszítettük Rosiet, ha gondolod nagyon szívesen látunk az asztalunknál.-nézett rám halásan, mire csak a fejemet ingattam a kedves meghívásra.

-Ugyan, erre semmi szükség.

-Kérlek! Legalább akkor elvitelre kérj valamit.-nézett rám biztatóan, mire lassan beleegyezően bólintottam.

-Rendben.

-Ez a beszéd!-vidult fel a pasi-Jaj, még egyébként be se mutatkoztunk. Bill vagyok.-nyújtott kezet, mire mosolyogva viszonoztam.