Sose nézz vissza!

1.

- Elmentem! - kiáltottam vissza még az ajtóból apának, aki csak egy okéval reagált a kijelentésemre, fel sem pillantva a munkájából. Mostanában elég sokat dolgozik, és nem igazán működik együtt a családjával, vagyis velem. Csupán ketten élünk ebben a házban, anya távozása óta. Már elég korán elváltak, de annyira nem érintett meg a dolog. Nem veszekedtek sokat, egyszerűen csak nem voltak egymásnak valóak. Nem hibáztatom egyiküket sem, örülök, ha ők így boldogok.

Szóval iskolába indultam. Elég sablonos iskolás vagyok, szinte már filmbe illően; az a tipikus láthatatlan lány, azzal a különbséggel, hogy belőlem nem válik a történet végére méhkirálynő.

Suli után hazafelé vettem az irányt, de a parkon áthaladva egy erős mellkasnak ütköztem, ami igencsak akadályozott a továbbhaladásban.

- Baszki! Nézz már előre is! - mordult rám egy mély hang. Felnéztem, és egy sötétbarna hajú, sötétzöld szemű srác állt előttem.

- Ezer bocsánat. - szabadkoztam, mire a fiú félmosolyra húzta a száját, és úgy nézett rám, hogy muszáj volt megkérdeznem:

- Ismerjük egymást valahonnan?

Végigmért tetőtől talpig, majd megszólalt.

- Nem, de még nem késő. - erre hümmögtem valamit, és már mentem is tovább.

Valamiért még az utcánkba érve is gyorsabb tempóra váltott a szívem dobogása, ahányszor csak újra magam elé képzeltem a jelenetet.

Másnap délután kíváncsian vártam, vajon a srác, akivel tegnap találkoztam, ma is itt lesz-e, a parkban. Kisebb megkönnyebbülés fogott el, amikor megláttam néhány barátjával az út másik oldalán. Egyből fel lehetett őt ismerni a világítóan zöld szeméről, és a sötétbarna, szinte már fekete hajáról. Valamilyen oknál fogva oda akartam szólni neki, aztán eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom, így csak bénán álltam ott, idióta mosollyal a képemen, és azt vártam, hogy észrevegyen.

Már éppen úgy voltam vele, hogy feladom, és elindulok hazafelé, amikor egy spontán körülnézése során megakadt a szeme rajtam. Mondott valamit a haverjainak, majd ellépett tőlük, és pillanatok alatt mellettem termett.

- Rám vártál, Lisa? - bólintottam, aztán megráztam a fejem, nem igazán tudtam, erre mit kellene felelnem.

Gondoltam, megkérdezem a nevét, hiszen nem szólíthatom (magamban) örökké "A Srác"-nak. Várjunk csak... ő honnan tudta meg az én nevem? Emlékeim szerint nem árultam el neki. A gondolatmenetemet végül ő szakította félbe, egy köhhintéssel, jelezve, hogy még mindig nem kapott értelmezhető választ az előbb feltett kérdésére.

- Öhm... - túrtam bele a hajamba. - Csak véletlenül erre jártam. - húztam ki magamat a válaszadás alól a világ legátlátszóbb (de jelen esetben igaz) indokával.

- Aha... - nyugtázta egy bólintással, de látszott rajta, hogy nem dőlt be nekem. - És minden nap "véletlenül" - tette időzőjelbe a szót. - jársz erre? - hangzott a kérdés.

Kínosan elhúztam a számat, majd elnevettem magam.

- Honnan tudod, hogy minden nap erre járok haza, amikor csak tegnap találkoztunk először? - most rajta volt a sor, hogy zavarba jöjjön, ha csak egy pillanatra is. Aztán gyorsan felelt.

- Csak a tegnapból következtettem ki. - vonta meg a vállát erőltetetten. Lassan felfogtam, hogy a srácnak már nem kellemes ez a beszélgetés, és már épp léptem volna le, amikor eszembe jutott valami, és utánakiáltottam.

- Mi is a neved? - kérdeztem, mire a fiú is visszafordult, és mintha egy pillanatig elgondolkozott volna, elárulja-e a nevét, de végül megszólalt.

- Ryan Lock. A hozzám közel állóknak csak Ry. De te hívj csak Ryannek.

Sziasztok! Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész. Hamarosan jön majd a következő is! Legyen szép napotok/estétek!✨
L.