Sose nézz vissza!

2.

A Ryannel való utolsó találkozásunk óta egy hét telt el. Minden nap azon izgultam, vajon felbukkan-e a szokásos helyen, a szokásos időben.
Szinte már teljesen lemondtam arról, hogy valaha is viszontláthatom, de egyik nap ismét megpillantottam. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, és hirtelen, önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Lisa Brown. - mondta ki a nevemet, olyan hangsúllyal, amitől pillangók ezrei kezdtek vad táncba a gyomromban.

Lassan felnéztem rá, miközben egyik kezemmel az iskolatáskám pántját gyűrögedtem, a másikkal pedig a hajamba túrtam.

- Ryan. - biccentettem végül, de nem sikerülhetett túl jól, mert elröhögte magát, aztán megrázta a fejét. Lehet, hogy a nőket nehéz megérteni, de a férfiakat szinte lehetetlen.

Szerettem volna még mondani valamit, de egy barátja félrehívta.

- Ry! Haver! Gyere már! Lekéssük a "találkozót". - rajzolt a kezébel idézőjeleket a levegőbe. Ezt kicsit furcsáltam, és egyre jobban kezdett érdekelni, vajon Ryan mivel foglalkozhat.

- Hová mész? - tettem fel a kérdést váratlanul.

- Dolgom van. - komorult el az eddig félmosollyal tarkított arca. Aztán gyorsan hozzátette: - Holnap találkozunk. - majd otthagyott, és elsétált.

Másnap a parkban nem láttam senkit. Szomorú voltam, és csalódott. Azt hittem, talán ebből még lehetne valami.

Ideges voltam, és az sem enyhített meg, hogy a lakáskulcsomat nem találtam sehol. Kipakoltam az összes tankönyvemet, és minden füzetemet, reménykedve abban, hogy nem kell apára várnom estig, hogy végre kinyithassa nekem a bejárati ajtót.
Leroskadtam a lépcsőre, és csak bámultam a semmit, amikor valami, jobban mondva valaki megmozdult a hátam mögött.

Odakaptam a fejem, és láss csodát, Ryan (!) állt ott, kezével a kilincset támasztva. Nem tudom, honnan került ide, és hogy nem vettem eddig észre.

Komolyan, még nem is köszönt, csak nemes egyszerűséggel megkérdezte: - Van egy hajcsatod?

Átnyújtottam neki az említett darabot, mire ő gyakorlott mozdulatokkal forgatott néhányat a záron és kínyílt (!) az ajtó!
Meghökkenve köszöntem meg neki, és udvarisasságból behívtam a házba.

- Kérsz esetleg egy teát? - érdeklődtem, de rögtön a kérdés feltétele után rájöttem, hogy ilyet a nyugdíjas házaspárok kérdeznek egymástól, nem pedig két fiatal tizenéves.

Mivel a buta kérdésre - szerencsére - nem érkezett válasz, megkerestem Ryant. Épp apa szobájában állt, és valamit nézett az íróasztala fölött. Amikor észrevett, elfordult, és a kiskori képemet kezdte el bámulni, amin még anyával mosolygok, a hintán ülve.

- Sokat dolgozik apukád. - jegyezte meg, rápillantva a papírhalmokra.

- Sajnos igen. - bólintottam, visszagondoltam azokra az időkre, amikor még boldog családként (akkor is, ha csak ketten voltunk) éltük a mindennapjainkat.

- Mióta van ennyi munkája? - kérdezte, és valami különös kíváncsiság csillogott a szemében.

Kicsit zavart, hogy apukám jobban érdekli, mint én, de el kellet fogadnom, hogy így kerülhetek Ryanhez a legközelebb, ezért készségesen válaszoltam a kérdésre.

- Hát... szerintem olyan másfél éve kezdődött az egész. Emlékszem, egyik nap részegen jött haza. Világ életében ellenezte az alkoholt, ezért lepődtem meg annyira, mikor így állított be az ajtón. Egy kis zacskót szorongatott. Másnap új telefont vett magának, de én csak a régin hívhattam és hívhatom a mai napig fel őt, az újnak a közelébe sem mehetek. - pár másodperc csend következett. - Bocs, ezt nem is tudom, miért mondtam el.

- Semmi gond, érdekes volt. - mosolyodott el, és megsimította a kezem, amire a gyomromban lévő pillangókból egy csapásra egy egész állatkert lett, amik ott tomboltak bennem. Kicsit azt hiszem túl sok volt bennem a boldogsághormon.

Sziasztok! Íme, meghoztam a következő részt is! Igyekszem minél hamarabb újra gép elé ülni, és írni Nektek a fejezeteket.❤️Csak sajnos elég sok a tanulnivaló az év végi hajrá miatt, amihez ezúton is sok sikert kívánok mindenkinek! Legyen szép napotok/estétek!✨
L.