Sose nézz vissza!

4.

Lejjebb tekertem. Itt már rendszeresek voltak a posztok. A legtöbb kép valamelyik buliban készült, és kivétel nélkül mindegyiken szerepelt az a szőke lány.
Már kezdtem azt hinni, soha nem tudom meg, ki az a titokzatos személy a képeken, amikor megláttam, hogy az egyik kommentben megjelölték.

Természetesen azonnal rákattintottam a profiljára. Sophie Miller. Így hívták. A legfrissebb posztján több, mint háromezer like volt, és egy mezős fotósorozatot ábrázolt. A naplementében lettek fotózva a képek; az elsőn egy szakadék szélén áll, háttal a kamerának. A másodikon egy fiúval csókolózik, háttérben a hegyekkel, a harmadikon pedig a sráccal mosolyog a kamerába. Várjunk csak... a sráccal... ez nem is egy akármilyen srác... - kellett egy kis idő, mire felismertem... - ez Ryan. A képaláírás pedig: "Sunset's lover".

Egy valami tűnt csak fel a fényképek nézegetése közben - azon kívül, hogy valami szorongás féle kapott el hirtelen -, az, hogy itt még Ryan sokkal másabb volt. Mosolygott, némelyik képen még nevetett is.
Most pedig csak ritkán görbül mosolyra a szája, akkor is csak gúnyosan.

Szóval a lényeg az, hogy valamitől nagyon megváltozott. És mivel nyomozó gyökereim vannak (viccelek, csak egy internetes teszten az jött ki, hogy az egyik ősöm maga Sherlock Holmes volt), elhatároztam, hogy én márpedig megoldom ezt a rejtélyt. És kiderítem, mi volt közöttük pontosan.

Délután éppen az ágyamon hanyatt dőlve próbáltam felidézni, hogy az Enola Holmes című filmből a főszereplő lány hogyan üzen az anyjának, telefon, és egyéb okos eszközök nélkül, de hamar rádöbbentem, hogy jelentősen megcsappantak az esélyeim, tekintve, hogy nem tudok a virágok nyelvén, apróhirdetések közé rejtett üzenettel üzenni Ryannek.
Amikor is megcsörrent a telefonom. Visszazökkentem a valóságba, és a kijelzőre pillantottam. Ismeretlen szám, zseniális. Nem szoktam ismeretleneknek felvenni a telefont, mert félek, hogy valaki, a vonal túlsó végén ijesztő hangon megkérdezi, hogy...

- Mi a kedvenc horror filmed? - egy hatalmasat sikoltottam, és a lehető lemesszebb dobtam magamtól a telefont, és csak utána döbbentem rá, hogy nem a Sikoly-ban vagyok, de azért a biztonság kedvéért megesküdtem magamnak, hogy legközelebb még véletlenül se veszek fel egy idegen számot. - Ryan Lock vagyok. - mutatkozott be végre a mostmár egyáltalán nem idegen.
Közben valamiért az járt a fejemben, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a filmben Sidney is ilyen hamar megtudja, ki van a vonal másik végén.

- Úristen. - könnyebbültem meg, és stresszeltem be egyszerre. Jó, mert ezek szerint nem egy gyilkossal beszélek, de rossz, mert még mindig nem tudom, honnan tud ennyi mindent velem kapcsolatban, például a telefonszámomat. - De megijedtem! - erre a válasz csak egy halvány kacaj volt.

- Amúgy melyik a kedvenc horror filmed?

- Az Annabelle. Ez volt az első horror, amit láttam, tizenkét évesen, a barátnőimmel, és majd beszartunk rajta, de imádtuk minden percét. - néhány másodperc csönd után ismét megszólaltam. - Tudod, ez tipikusan olyan film, aminek annyira a hatása alatt állsz, hogy még a stáblistát is remegve várod végig.

- Sose nézem meg a stáblistát. - felelte Ryan.

- Általában én sem. Felesleges percek a filmből. - értettem egyet.

- Felesleges percek az életből. - helyesbített Ryan.

Sziasztok! Újabb résszel készültem, remélem, elnyerte a tetszéseteket.❤️Nem tudom, a következő fejezettel mikor érkezem, de igyekszem minél hamarabb besűríteni a hetembe (esetleg kétszer is).😊Szép napot/estét!
L.