Sose nézz vissza!

27.

Ryan szemszöge

- Muszáj lesz elmenned hozzá! Amióta nem vagytok együtt, egyszerűen nem vagy az igazi! - mondta Nick, kihajolva a hűtőm ajtajából.

- Ez nem igaz! Ugyanolyan vagyok, mint régen. - válaszoltam.

- Ugyan, haver! Te is tudod, hogy ez nem így van. - csatlakozott be a beszélgetésbe Logan is, aki idáig súrólószert keresett, hogy a múltkori munkánk után maradt vért fel tudjuk takarítani a padlóról. - Nem vagy önmagad!

- Majd meglátjuk... - intettem, de közben igazat adtam nekik.

- Szereted? - kérdezte Nick, aki közben  fagyasztott mirelit zöldségeket tömött a szájába. Logan és én is furcsálva néztünk rá. - Mi van? Kell az energia. Szóval szereted? - kérdezte ismét, tele szájjal.

- Hát... lehet, hogy... egy kicsit megkedveltem. - válaszoltam végül.

Logan a levegőbe boxolt, Nick pedig egy újabb adag zöldséget nyomott magába. Mindkettőjük reakciója örömre utalt.

Lisa szemszöge

Apa videóhíváson keresztül próbálta győzködni Lindát arról, hogy csak félreértette azt, amit a droggal kapcsolatban mondott, miközben én csak Ryanre tudtam gondolni, és a múltkori találkozásunkra.
Felhívtam.

- Szia! Én vagyok az, Lisa. - néhány másodpercig csönd volt a vonal végén, majd megszólalt.

- Tudom. De... most... nem igazán érek rá. - klasszikus lerázós szöveg volt, felismertem.

- Oké, akkor máskor még beszélünk? - tettem fel a kérdést bizonytalanul.

- Ja, persze. - felelte. - Szia!

Én is elköszöntem, majd a telefonommal a kezemben hátradőltem az ágyamon.
Hangokat hallottam a készülékből, ezért felpattantam, és figyeltem, hátha hallom azt, amit mondanak. Rájöttem, hogy egyikünk sem nyomta ki a telefont, ezért még mindig hallhatom azt, ami Ryan környezetében történik.

- Ne csináld már! Semmi dolgod sincs! - Logan mondta ezeket a szavakat, én pedig nyugtáztam magamban, hogy igazam volt.

- Muszáj volt... - hallottam Ryan hangját.

- De miért? Sophie óta nem vagy képes normális, emberi kapcsolatokra. Meg kell tanulnod, hogy nem minden lány olyan, mint ő. Lisa pedig pláne nem.

- Tudom. - sóhajtott fel Ryan. - Azt viszont nem tudom, hogy hogyan éreztessem vele azt, hogy... szeretem. - az utolsó szót olyan halkan mondta (vagy csak messze állt a telelfontól), hogy alig lehetett hallani, ennek ellenére viszont a pillangók a hasamban feléledtek, és még sosem voltam ennyire vidám.

- Én is. - suttogtam bele a telefonba, de későn jöttem rá, hogy ők is hallják, amit én mondtam.  Elvörösödött arccal vártam, hogy a vonal túloldalán valaki megszólaljon.

- Lisa, te még ott vagy? - kiáltott fel Ryan.

- Csak nem szakítottuk meg a hívást. - próbáltam védekezni, az esélytelenek teljes nyugalmával.

- És tényleg szereted? - üvöltött bele a telefonba Nick, aki ezek szerint szinén ott volt.

Elnevettem magam, majd feleltem.

- Igen.

- Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket! - mondta álünnepélyes hangon Nick, miközben hallottam, ahogy Ryan a háttérben felröhögött.

- Várj! - szólt Ryan nekem, majd tényleg (mostmár tényleg) kinyomta a hívást.

Nem telt bele sok idő, és csengettek. Ajtót nyitottam, és Ryan állt előttem. Ahogy meglátott, elmosolyodott, és kitárta a karjait, mire én belerepültem.
Abban a pillanatban, abban az egyetlen pillanatban olyan boldognak érzetem magam, mint még sosem. Egy kis időre az összes problémám elillant, és csak rá tudtam koncentrálni, és a mindentől védelmező ölelésére.

- Szia! - mosolyodott el, talán megismerkedésünk óta másodszor őszintén.

- Szia! - mondtan én is, és a válla mögött az utca embereire bámultam. És rájöttem, hogy én vagyok a legszerencsésebb mindközül.

Sziasztok! Nem, nem ez az utolsó rész (azért nem lesz ilyen egyszerűen vége), de nem tagadom, már csak néhány van hátra. Egyébként boldog húsvétot kívánok Mindenkinek!🐇🥚A csillagozásokért pedig rettentően hálás vagyok, szóhoz sem jutok, amikor megpillantok egy-egy ilyen Wattpad értesítést! Köszönöm! Hamarosan érkezem a következő résszel!💗Szép napot/estét!
L.