Sose nézz vissza!

6.

Három hete nem láttam Ryant. Már kezdtem aggódni, hogy talán soha többé nem is fogom, amikor hirtelen egyik nap felbukkant a suli előtt. Fekete farmert viselt, fekete bőrdzsekivel, tehát nem volt nehéz észrevenni a színesbe öltözött diákok között.

Oda szerettem volna menni hozzá, de mivel a hippi társaság pont előtte állt, csak megszólítottam.

- Ryan! - felém nézett, és intett egyet.
Viszont sajnos nem ő volt az egyetlen, aki reagált a megszólításra.

- Tessék? - fordult felém egy srác, aki bő, sárga és kék színekben játszó nadrágot hordott. Mivel kérdőn néztem rá, ismét beszélni kezdett. - Én is Ryan vagyok. Kérsz esetleg egy eukaliptuszos teát? - meghökkenve néztem rá, mire a háttérben eddig csendben álldogáló (általam keresett) Ryan felröhögött.

- Öhm, nem, köszi. - ráztam meg végül a fejem, és (az eredetileg megszólított) Ryanhez siettem. - Hogy-hogy itt vagy?

- Gondoltam meglátogatlak. Rég találkoztunk. - felelte egy mosoly (!) kíséretében. Ez az a válasz, amire semmilyen körülmények között nem számítottam, de nagyon jól esett.

- Hát, örülök, hogy eljöttél. - mondtam egy kínos csend után.

- Nincs kedved elmenni valamerre? - kérdezte tőlem.

- De, szívesen.

Ezzel elindultunk. A park felé vettük az irányt, és közben beszélgettünk.

- És te most mivel foglalkozol? - érdeklődtem, miután befordultunk a sarkon.

- Hát... - egy pillanatra elsötétült az arca, de aztán hamar ismét semlegesen válaszolt. - Jelenleg vállalkozásom van. Vagy valami olyasmi. - felelte végül.

Érdekelt volna, pontosan mit is ért a vállalkozás alatt, de megcsörrent a telefonja, mielőtt feltehettem volna a kérdést.

- Oh, bocs. - félrelépett. Ezután csak foszlányokat hallottam a hívásból. - Mi van már megint? - csönd, Ryan a kezét ökölbe szorította. - Hogy lehettek ennyire nyomorultak? Ez csak egy rohadt ember. Ne legyetek már szerencsétlenek. - ezzel kinyomta a telefont.

Idegesen nézett rám, majd megszólalt.

- Az ügyfelekkel csak a baj van. Állandóan reklamálnak. - forgatta a szemét, aztán ránézett az órájára. - Nekem most mennem kell, vár a munka. - mondta, majd elsietett.

Én meg ott maradtam, és a már üres fagyitölcsért szorongatva elindultam hazafelé. Nem igazán örültem annak, hogy Ryan ott hagyott, de persze megértettem. Azért jó lett volna befejezni ezt a találkozót... vagy baráti találkozót... vagy randit.

Hazaérve egyből feltűnt, hogy apa nincs sehol, de aztán a dolgozószobájában, a papírkötegek között megtaláltam.

- Apa! Megjöttem!

- Szia kincsem! Ne haragudj, de mostanában elég sok dolgom van, tudnál esetleg csinálni egy vacsorát?

- Persze. - bólintottam, és elindultam a konyhába.

Amikor apának oda akartam adni a krumplipürét meg a rántotthúst, észrevettem, hogy elaludt. Nem szerettem volna felébreszteni, így a tányért az asztalára helyeztem. Kerestem valamilyen papírt, aminek az üres oldalára ráírtam, hogy ez az övé, és bátran egye meg, illetve jó étvágyat kívántam.

A cetli leesett a földre, és a szöveges fele fordult felém. Tátott szájjal olvastam a sorokat, nem jó értelemben. Apa valami rosszban sántikál, valami nagyon rosszban.

Sziasztok! Hosszabb kihagyás után újabb részt hoztam. Remélem tetszett nektek, én nagyon igyekeztem. Megláttam a rengeteg csillagozást (vote-ot), és a kommenteket, és elállt a szavam.🫣Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, elképesztően hálás vagyok!🥰 Cserébe viszont most már tényleg rendszeresen fognak jönni a fejezetek, megígérem. De az sem kizárt, hogy még ma fogok tudni hozni még egy részt!😊Mindenkinek további szép nyarat kívánok, pihenjetek, fürödjek, olvassatok (!) sokat!📚Szép napot/estét!
L.