Sose nézz vissza!

23.

Ryan szemszöge

Az épülethez érve igyekeztem fejben is felkészülni.

Egy kedves titkárnő fogadott minket, aki elkérte az azonosítónkat, majd hellyel kínált. Megkérdezte, kit keresünk, majd elsietett.
Nem sokára ismét megjelent, és jelezte, hogy kövessük. Először egy biztonsági őr csapat ellenőrizte, majd lefoglalta a látogatás idejére a fegyvereinket. Minden alkalommal meglepődök, mennyire komolyan védik a gyilkosságok főszervezőjét.
A titkárnő ezután egy hosszú folyosón vezetett végig, aminek a végén egy hatalmas szoba állt. Rámutatott az ajtóra, majd annyit mondott:

- Innen már maguk is tudják. - majd visszament dolgozni.

A kilincset egy hatalmas sóhaj kíséretében nyomtam le, majd intettem a többieknek is.

A borvörös fotelek kényelmesek voltak, de abban a helyzetben egy kartonon is szívesebben ültem volna, amennyiben az nem a munkáltatóm irodájában van.

A forgós szék megpördült, és megpillantottuk William Evanst. Szinte semmit nem változott az évek alatt, nem mintha nem jártunk volna itt már néhány hete. A haja oldalt rövidebb volt, felül hátra volt zselézve, és ha nem lett volna ősz a színe, simán letagadhatott volna akár 10-20 évet is. Az arcán csak egy-két mélyebb ránc volt, amik nem az időt, hanem inkább a bölcsességet és a gondterheltséget sugározták. Az illata még férfi szemmel (/orral) is kellemesen erős, édes és nagyon tömény, ami a gazdagságot és a telhetetlenséget jelképezte.

- Fiúk, régen láttalak titeket. - szólalt meg végül. A hangja kissé érdes volt, tekintélyt parancsoló.

- Örülünk, hogy itt lehetünk. - próbált udvariaskodni Nick, holott mindenki tudta, hogy ennél nagyobb hazugság el sem hagyhatta volna a száját. Mindenki utál itt lenni. Ki akarna egy olyan férfivel egy szobában lenni, aki több, mint száz emberrel végzett egyedül, és a helyiség falain fegyverek és a saját gyilkosságairól szóló újságcikkek voltak kiállítva. A vörös szőnyeg vértengerre emlékeztetett, míg a tölgyfa bútorok meglehetősen tágassá tették a teret. Hátborzongató volt itt lenni, még egy magamfajta gyilkosnak is.

Tévhit az, hogy a gyilkosok nem félnek más gyilkosoktól. Sőt! Az ember mindig a saját fajtájától fél igazán.

- Miben segíthetek? - nézett felváltva ránk.

- Nos, sikerült eltenni láb alól Brodyt, de közben akadt egy kis probléma... - kezdte el Logan.

- Miféle probléma? - húzta össze a szemét.

- Volt két szemtanú. - böktem ki végül.

- Hogy mi? Szemtanú?! Ez rosszabb, mint egy bizonyíték. A bizonyítékok ugyanis eltüntethetőek, meghamisíthatóak, befolyásolhatóak, de az emberek vallomásai nem. Legalábbis a szemtanúké nem. Ezt most nagyon elbasztátok.

- Azt ígérték, hogy tartják a szájukat. - védekezett Nick. - Ismerjük őket, jó emberek, lehet nekik hinni.

- Bizalmi kapcsolatot ápoltok egy szemtanúval? Nem is tudom felsorolni, hány íratlan szabályt szegtetek most meg... Ne beszéljetek többet velük, vagy nem csak nekik, de nektek is végetek! - fenyegtő pillantásából látszott, hogy komolyan gondolta. Sosem hazudott, ha mások haláláról volt szó.

Lisa szemszöge

Elhatároztam, hogy felhívom Ryant. Talán van rá magyarázata, elvégre megölt egy embert. Nagyon remélem, hogy az a valaki megérdemelte, és nem egy ártatlan tüdő lehelte akkor az utolsókat.

Kezembe vettem a telefont, és közben elöntöttek az emlékek. Mennyire abszurd és borzalmas helyzet volt! Elképzelhetetlen.
Ryan nevére koppintottam a kijelzőn, és vártam, hogy felveszi-e. Nem. Gondolom látni sem bír. Az indulataim nem éppen voltak visszatartva.

Sziasztok! Mára hoztam új részt, köszönöm, ha kifejezitek a tetszéseteket egy csillaggal vagy kommenttel, hálás lennék/vagyok érte!💗⭐️Szép napot/estét!
L.