Sose nézz vissza!

21.

A párnámba fúrtam az arcom és úgy üvöltöttem ki magamból azt a rengeteg fájdalommal vegyes haragot, amit az elmúlt néhány óra okozott.
Felfoghatatlan, hogy egy gyilkossal (!) voltam együtt, majd láttam, ahogy kivégeznek egy embert. Ennyi idő alatt ennyi trauma nem hiszem, hogy normális.

- Szívem! - kopogott be félve a szobám ajtaján apa.

Sírástól könnyes szemmel ültem fel az ágyamban, és apára néztem, majd megpaskoltam a paplant magam mellett, jelezve, hogy üljön le mellém.
Átnyújtott nekem egy bögre teát, majd lassacskán ismét megszólalt.

- Szerintem... kéne neked... nekünk egy... pszihológus. - meredten néztem rá, tehát folytatta. - Tudod, utánanéztem, és szerintem sokat javíthat a lelki állapotunkon egy olyan ember, aki megért minket.

- Ahogy látod... - válaszoltam egy fel nem tett kérdésre, miszerint szükségünk van -e rá.

- Remek, kincsem. - puszilta meg a homlokom. - Már foglalok is időpontot. - lelkesedett be, és elsietett.

Nem hiszek abban, hogy valaki tudna segíteni a problémáimon; Ryanen, Brunon, és azokon a rémségeken, amiket ma láttam.

Ryan szemszöge

- Hát ezt jól elbasztuk. - fogtam a fejem, miközben a lepuffantam a lakásom egyik kedvenc bútorára, a fekete kanapéra.

- Ja, egyáltalán nem így terveztük. - szólt ki a hűtő ajtaja mögül Logan, aki épp az éhségét szerette volna csillapítani.

- Muszáj lenne valahogy megbizonyosodni arról, hogy a csaj meg az apja nem mond senkinek semmit. - gondolkodott hangosan Nick, miközben ő is letelepedett mellém a kanapéra.

- Nyugi, tartják a szájukat. - feleltem, pedig ebben még magam sem voltam olyan biztos.

- A főnök nem így gondolná. - érvelt Logan tele szájjal, és immáron a kezében tartott egy jókora szalámis szendvicset is.

- Baszki... - mormogtam halkan, amikor eszembe jutott, hogy mennyire szigorú a főnökünk.
De igazából megértem, ha az ember gyilkos, és olyanokkal van körülvéve, akik szintén azok, muszáj keménynek lenni.

Lisa szemszöge

Apa talált nekem - őt idézve, - egy remek szakembert. Éppen a találkozásunk helyszínére siettem.

A szoba meglepően aprócska volt, és mégis rengeteg dolog volt benne. A szoba közepén egy kék bársony fotel helyezkedett el, vele szemben pedig egy hosszabb - szintén kék bársony - kanapé foglalt helyet.
A helyiség többi részében polcok sorakoztak, rajtuk számos kerámiából készült tárgy, és sok-sok könyv, illetve növények.
Ennél jobban nem igazán tudtam megfigyelni a teret, mert betoppant a leendő pszihológusom is.

- Szia, te gondolom Lisa vagy. - mosolygott rám. Gyors analízist végeztem; nagyjából a negyvenes éveiben járhatott, göndör barna haj, barna szemek, őzike tekintet. Pont mint a filmekben. Ruhája egy nagy virágokkal díszített blúzból és egy hozzá passzoló nadrágból állt. Szimpatikus, talán egy kicsit túlságosan is.

- Üdv, igen, Lisa vagyok, maga pedig..?

- Jaj, ne haragudj, még be sem mutatkoztam, a nevem Linda Wilson, de kérlek szólíts csak Lindának és tegeződjünk! Foglalj helyet, és mesélj egy kicsit magadról.

- Hát... - gondolkodtam el. - Lisa Brown vagyok, még iskolába járok. Szeretek olvasni... - nem tudtam többet mondani, mert kezdett eltompulni a mondanivalóm.

- Rendben, köszönöm. Akkor most beszélj kérlek egy kicsit a családodról!

- Apukámmal élek, a szüleim elváltak, anya pedig nem hajlandó velem találkozni, egyszerűen lelépett. - mondom, és már látom is, miért volt kár eljönnöm; csak a szánalmat látom a szemében, és így fog rám tekinteni a közeljövőben is.

Még egy ember, akivel nem lehetek őszinte!

Sziasztok! Köszönöm, hogy ennyien olvassátok a történetet!💗Hálásan köszönöm a kommenteket, csillagozásokat is! (Tudom, hogy ezt szinte mindig leírom, de igaz!⭐️) Remélem mindenkinek jól telik az első sulis/munkás hét, nehéz visszaállni a normális kerékvágásba, én már csak tudom.🫠De örülök, ha ezekkel a részekkel tudok némi színfoltot csempészni a napjaitokba!🥰Szép napot/estét!
L.