James Potter és Marblemaw legendái

Részlet Lily Evans naplójából 1/6

"Ural, irányít, semmit sem restell,

mindig színpadon a porondmester."

Várady Endre

1975. július 17.A Kóbor Grimbusz akkorát fékezett, hogy lefejeltem az előttem lévő széket.

Kótyagosan álltam lábra, és belenyomtam a kalauz kezébe néhány sarlót, aztán lekászálódtam a járműről, és körülnéztem. London belvárosában jártam; pont, ahová kerülni akartam. A sofőr pontos volt, éppen a tizenkettes számmal ellátott ház előtt tett le. Fogtam a kis cókmókom, felsiettem a lépcsőn, és a kopogtatót használva bekopogtam Sirius Blackékhez.

Ami, talán, nem volt a legjobb ötlet, így utólag visszanézve.

Az ajtó feltárult, én pedig egy házimanót pillantottam meg, aki ellenségesen méregetett engem.

- Szia! – köszöntem neki. – Sirius osztálytársa vagyok, beengednél?A manó nem szólt semmit, csak sarkon fordult, és intett, hogy kövessem. Izgatottan lépkedtem végig a hosszú, sötét folyosón, ahol üres portrék függtek a falon. A manó a lépcső irányába fordult, én pedig követtem felfelé.

Dübörgő léptek zaja ütötte meg a fülem, aztán szembe találtam magam az idegesítő személlyel, akihez jöttem.

- Ki az már megint, Sip... Te meg mit keresel itt!? – förmedt rám.

- Szia, téged is jó újra látni. Köszönöm kérdésed, jól telik a szünet, hát neked?

Nem értékelte a humoromat. Szikrázó szemekkel meredt rám, és a tekintetéből ítélve éppen valami nagyon csúnyát készült a fejemhez vágni, de mielőtt megtehette volna, felcsendült egy hang.

- Te vagy az, Sirius?

Az említett feszülten elkapta rólam a tekintetét, és a hangforrás irányába nézett.

- Aha!

- Gyere egy kicsit, beszédem van veled!

- Jó, mindjárt! – ordított vissza, a kelleténél talán durvábban. Visszafordult hozzám. – Megmondtam, hogy ne gyere ide! Húzzál szépen haza!

Megvetettem a lábam a talajon.

- Nem. Azt írtad, te nem jössz, úgyhogy muszáj volt...

Lentről léptek zaja ütötte meg a fülem. Sirius is hallhatta, mert szitkozódva megragadta a karom, és felrángatott magával, egészen a legfelső szintig. Ott kinyitott egy ajtó, belökött rajta, és úgy nézett rám, mint aki felrobbanni készül.

Talán egy kis elégedettséggel töltött el ez a nézés. Mindig ők húzzák fel az én agyam, hát most ideje, hogy legalább a négyes egyike visszakapja.

Csakhogy újra elkapta a karom – erősen fogta, kicsit fájt is – és odavonszolt az ágyához, aztán belelökött, és rámhúzta a takarót.