James Potter és Marblemaw legendái

Részlet Lily Evans naplójából 3/6

1975. november 19.

Annyira dühös vagyok!

Kezdjük azzal, hogy ez az idióta Hrosh már megint a végletekig kínzott minket. A fiúk közül ráadásul egyedül Peter jelent meg, úgyhogy az a szadista több figyelmet tudott szentelni ránk.

- Gyorsabban, Evans! - ordított. Ezúttal átkokat lőtt felénk, ezzel is nehezítve a futást, amelyet most Hagrid háza és az iskolaépület bejárata között kellett teljesítenünk.

A pálcánkat elvette, így hát kénytelen voltam arrébb ugrani, ha nem akartam, hogy a kék fénycsóva eltaláljon. Megcsúsztam a sáros talajon, és elestem. De Hrosh kiszemelt magának, lőtte felém az újabb átkot.

- Ááá! - ez a hang belőlem tört elő, miközben arrébb gördültem a sárban.

- Selwyn!

- Tanár úr!

Hrosh nem értékelte, hogy Almira visszakiabált neki. Lőtt felé egy átkot, amit telibe kapott, és hanyatt vágódott. Feliciának átok se kellett hozzá, ő egyszerűen elcsúszott a sárban.

Alice és Gweny kitartóan küzdöttek. Peter szedte a lábát, de végül ő is bekapott egy hátráltatóártást.

Ismét rám szegeződött a pálca, így hát felpattantam, és szaladtam tovább.

- Kislányok vagytok, vagy harcosok!? - ordított Hrosh, homlokán kidagadtak az erek.

- Én egészen biztos vagyok benne, hogy inkább kislány - mondta Felicia, aki mellett épp akkor szaladtam. Lehajoltam, és felsegítettem, de a beszólását Hrosh egy átokkal jutalmazta, így hát ismét elesett.

Sikkantva arrébb ugrottam, közben becsapódott mellém is átok. Gweny közben kitért egy másik átok elől, aztán ugrott egyet, hogy egy újabb támadást kivédjen. Igazán irigyeltem, amiért képes így rohangálni. Alice is jól bírta, ők ketten két-három alkalommal estek csak el. Én úgy vonultam mágiatörire, mint aki iszapbirkózó versenyt nyert.

A délutáni átváltoztatástanon még potyogott a sár a hajamból, de addigra vettem már fel tiszta talárt. Óra után azonban nem mentem hajat mosni - főleg nem a prefektusi fürdőbe, ahhoz nem túl kellemes emlékek kötnek -, hanem a könyvtár felé tartottam, hogy megírjam Bimbának és Nounber professzornak a beadandókat.

Azt beszéltük meg Maryvel, hogy ismét együtt tanulunk - jól jön neki a segítségem -, de nem láttam, amikor beléptem a könyvtárba. Letelepedtem az egyik asztalhoz, és nekiláttam a számmisztika beadandómnak. Alig pár sort írtam, amikor megállt valaki az asztalom mellett.

- Csatlakozhatok?

Felpillantottam Remusra, és bólintottam. Leült mellém, kipakolta a saját holmiját, és amikor elrendezkedett, úgy tűnt, mondani akar valamit.

Felnéztem az írásomról, és vetettem rá egy futó mosolyt.

- Igen?

- Kérdeznem kell valamit. - Komolynak tűnt. Letettem a pennám.

- Mondd csak.

Körbepillantott, és kicsit közelebb hajolt.

- Te mondtad el Pitonnak? - olyan halkan beszélt, hogy alig értettem a szavait.

- Micsodát? - ráncoltam a homlokom. Jelentőségteljesen nézett rám. Kellett pár másodperc, mire leesett, miről beszél. - Nem, dehogy! - Remus lepisszegett, mielőtt Madam Cvikker felfigyelt volna a hangoskodásomra. - Senkinek nem mondtam semmit. Egy szót se. Perselus... Per néhány napja feldobta nekem, hogy szerinte ez a helyzet, de azt mondtam neki, hogy teljesen megőrült. Amilyen gyorsan csak lehetett, eltereltem a témát. - Remus arckifejezése nyugtalanított. - Történt valami?