"Ural, irányít, semmit sem restell,
mindig színpadon a porondmester."
Várady Endre
1975. július 17.A Kóbor Grimbusz akkorát fékezett, hogy lefejeltem az előttem lévő széket.
Kótyagosan álltam lábra, és belenyomtam a kalauz kezébe néhány sarlót, aztán lekászálódtam a járműről, és körülnéztem. London belvárosában jártam; pont, ahová kerülni akartam. A sofőr pontos volt, éppen a tizenkettes számmal ellátott ház előtt tett le. Fogtam a kis cókmókom, felsiettem a lépcsőn, és a kopogtatót használva bekopogtam Sirius Blackékhez.
Ami, talán, nem volt a legjobb ötlet, így utólag visszanézve.
Az ajtó feltárult, én pedig egy házimanót pillantottam meg, aki ellenségesen méregetett engem.
- Szia! – köszöntem neki. – Sirius osztálytársa vagyok, beengednél?A manó nem szólt semmit, csak sarkon fordult, és intett, hogy kövessem. Izgatottan lépkedtem végig a hosszú, sötét folyosón, ahol üres portrék függtek a falon. A manó a lépcső irányába fordult, én pedig követtem felfelé.
Dübörgő léptek zaja ütötte meg a fülem, aztán szembe találtam magam az idegesítő személlyel, akihez jöttem.
- Ki az már megint, Sip... Te meg mit keresel itt!? – förmedt rám.
- Szia, téged is jó újra látni. Köszönöm kérdésed, jól telik a szünet, hát neked?
Nem értékelte a humoromat. Szikrázó szemekkel meredt rám, és a tekintetéből ítélve éppen valami nagyon csúnyát készült a fejemhez vágni, de mielőtt megtehette volna, felcsendült egy hang.
- Te vagy az, Sirius?
Az említett feszülten elkapta rólam a tekintetét, és a hangforrás irányába nézett.
- Aha!
- Gyere egy kicsit, beszédem van veled!
- Jó, mindjárt! – ordított vissza, a kelleténél talán durvábban. Visszafordult hozzám. – Megmondtam, hogy ne gyere ide! Húzzál szépen haza!
Megvetettem a lábam a talajon.
- Nem. Azt írtad, te nem jössz, úgyhogy muszáj volt...
Lentről léptek zaja ütötte meg a fülem. Sirius is hallhatta, mert szitkozódva megragadta a karom, és felrángatott magával, egészen a legfelső szintig. Ott kinyitott egy ajtó, belökött rajta, és úgy nézett rám, mint aki felrobbanni készül.
Talán egy kis elégedettséggel töltött el ez a nézés. Mindig ők húzzák fel az én agyam, hát most ideje, hogy legalább a négyes egyike visszakapja.
Csakhogy újra elkapta a karom – erősen fogta, kicsit fájt is – és odavonszolt az ágyához, aztán belelökött, és rámhúzta a takarót.
YOU ARE READING
James Potter és Marblemaw legendái
FanfictionÉpp csak megalakultak a Tekergők, de úgy látszik, a fiúk barátsága nem elég erős, hogy kényes helyzetekben is kitartson. Sirius külön utakon jár, Remus ki sem lát a prefektusi teendőkből, Peter pedig kétségbeesetten vágyakozik az egykor oly erős bar...